Itt él velünk, kortársunk ő, Biszku elvtárs Phenjanból.

Most talán éppen vacsorál. Bőséggel, de meg is érdemli. Nehéz napon van túl ma is. Halálos ítéleteket írt alá, kivégeztetett embereket. S természetesen emberileg nagyon sajnálta őket, de nem volt választása. Nincsen választása. Hiszen ő a RENDSZERT szolgálja, a népi demokratikusat. S aki a RENDSZER ellen vét, az ellen a RENDSZER lép fel.

Biszku elvtárs vacsorál Phenjanban. A nép éhezik, de ő nem.

Aztán majd a RENDSZER meg fog bukni. Nehezen és lassan fog megbukni, de meg fog. S valószínűleg nem lesz forradalom, majd valamilyen nagyhatalmi egyezmény keretein belül fog megbukni a RENDSZER Phenjanban, majd a kínaiak fogják levezényelni a dolgot valahogyan. S része lesz az alkunak az is, hogy a RENDSZER működtetőinek nem eshet bántódása.

S így lesz majd a „történelem tanúja” a phenjani Biszku elvtárs. Jelen pillanatban egy rohadt gyilkos, egy féreg, az emberiség szemete – de ha nem lesz ott forradalom, akkor előbb-utóbb a „történelem tanújává” szelídül majd ő is. S ha elég jól kosztol, megérheti a nyolcvanat, nyolcvannyolcat, és majd előbb-utóbb kamera elé ültetik őt is, és mesélhet majd a régi időkről, amelyeket ő nem bánt meg azóta sem, mindent ugyanúgy tenne most is, és majd a phenjani Biszku elvtárs büszkén fogja kijelenteni, hogy nem kér bocsánatot.

Bizony! Ilyen egyszerűek az alternatívák.

Először is azon múlik sok minden, vajon mennyi ideig képes fennmaradni a RENDSZER. Ha Hitler nem támadja meg kedves szövetségesét, Sztálint, akkor nagy valószínűséggel konszolidálni tudta volna rendszerét és birodalmát néhány évtizedig. S akkor bizony a tisztességtelenségben megőszült Himmler egészen nyugodtan beszélt volna a kamerák előtt a RENDSZERRŐL, amelyet ő sem tagadott volna meg soha.

A hosszú-hosszú évtizedeken át fennmaradó kommunista RENDSZEREK hóhérai így válnak a szemünk előtt a „történelem tanúivá”.

Aztán sok múlik azon, miképpen múlik ki a RENDSZER.

Ha forradalommal, akkor más a helyzet kissé. Ha lenne forradalom Észak-Koreában, akkor a phenjani Biszku elvtársat agyonvernék, lámpavasra húznák, élve elásnák – mindegy. Valahol, az elvontságok sekélyes partvidékén, ahol a nyugati polgárok halált megvető bátorsággal küzdenek a kutyák és a szúnyogok méltóságáért, minden ilyesmi olyan rémes.

Csak a RENDSZER nem olyan rémes soha, mert az messze van, és nincsen hozzá közünk. Így aztán az elvontságok sekélyes partvidékén, ahol a személyiségi jogok jelentik most a nagy kihívásokat, a budapesti Biszku elvtárs is kamera elé ülhet.

Odaülhet, s lehet véleménye a dolgokról. Életekről, halálokról, a RENDSZERRŐL, jóról és rosszról.

Bizony, elég sokáig állt fenn ez a rendszer, s elég „szépen”, nyugodtan, békésen lett vége ahhoz, hogy Biszku elvtárs leülhessen közénk este, főműsoridőben.

Hogy a cél mi volt ezzel, nem tudom. S talán mindegy is. Mindössze annyit szeretnék illedelmesen megjegyezni, szinte félve, hogy majd nem fogok megfelelni a politikailag korrekt beszéd szigorú követelményének… szóval csak annyit, hogy akár így, akár úgy, a Biszku elvtársaknak mindenféleképpen egyenként a k… anyját… Phenjanban is, meg idehaza is.