"..Arról beszéltek, hogy a madár tulajdonképpen csak egy ház, ahová a Kín beköltözött és ott lakik, míg csak a baglyot meg nem ölik. De hol lakik, minden valószínűség szerint a fejében. Aztán elhatározták, hogy éjjelre otthagyják, mert úgy izgalmas és szép lesz az ágybafekvés. Valóban, izgatottan vetkőztek le és azután csak arra hallgattak, hogy a padlásról jön-e valami nesz. Úgy érezték, hogy valami feszes ruganyosság szállja meg a tagjaikat, mintha a lekötözött, vonagló állat hiába pazarlott ereje feléjük, rájuk suhanna. Így aludtak el…”

„…A csörömpölés nagy, szörnyű erős volt, olyan erős, mintha egy csomó üvegpoharat ládába csomagolva dobtak volna le valami emeletes ház ablakából. Witmanné megmozdult és megfordult, azután felkönyökölve kinyitotta a szemeit. Az arca bosszúságot és csökönyös haragot fejezett ki, de szóhoz nem jutott Witmanné, mert az öregebbik Witman fiú odaugrott az ágyhoz, és késével a mellébe döfött. Az asszony lehanyatlott, és a jobb kezével a levegőbe hadonászott. A kisebbik már akkor az ágyon volt, és lefogta a lábait. A nagyobbik kihúzta a véres kést az anyja melléből és még egyszer bedöfte. Nem volt reá szükség, mert már halott volt. A melléből a vér lassan patakozott benn a paplan alatt…”

Igen. A Witman fiúk ők. Csáth Géza Anyagyilkosságából. S tényleg, mi más juthatna az ember eszébe a hajdúnánási gyerekgyilkosság után? Hát a Witman fiúk…

S még a Legyek ura talán. Golding félelmetes parabolája. Ralph és Röfi a szigeten. A lakatlan szigeten, ahol lehullik a civilizáció máza, és Ralph kiadja a hajtóvadászati parancsot Röfi után. S vajon miféle civilizáció az, amelyik ennyire könnyedén hullik le, válik semmivé? Ez Golding kérdése.

S mi a mi kérdésünk? Van kérdésünk egyáltalán? Vagy áttoljuk az egészet a kérdéstelenség mezejére, az „ezek is cigányok voltak” megkönnyebbülésének mocsarába. Hát persze… Cigányok voltak. S a társadalom közös tapasztalata látszólag megóv bennünket a nehéz kérdésektől. Igen ám, de mit kezdünk akkor a két kaposvári kamasszal, akik ugyanígy, ugyanezzel a tervszerűséggel, jeges hidegvérrel ölték meg társukat? Ők középosztálybéli magyarok voltak. A „mi” fiaink. Az igazi Witman fiúk. Ez a kettő hajdúnánási inkább barbár. De nem a móriczi barbárok, valami ősibb, valami mélyebb, valami atavisztikusabb barbárság az övék.

Erre gondol az ember.

S tényleg: mi az ember? Azt a marxi elmebajt, miszerint a munka emelt ki bennünket az állatvilágból, felejtsük el végre. Mi az ember? Felegyenesedett testtartás? Két lábra állás? Szembe fordítható hüvelykujj? 1500-1600 köbcentiméternyi agytérfogat? Eszközhasználat? Beszédképesség?

Igen. Ez mind. Ez is mind. A Homo heidelbergensis és a cro-magnoni ember már ilyen volt. Éppen, mint a két Homo kaposvariensis, a két Homo hajdunanasiensis, a sok Homo enyingiensis, Homo olaszliszkanensis – mind. Csupa szembefordítható hüvelyk. Csupa két lábra állás.

A civilizációs máz nincsen már sehol. Eltűnt, lemállott, szétporladt. A tüzet még ismerik. Meg a hús kéjét. A ragadozás vérszagát. Az ölés felszabadító borzalmát. Ők a túlélők. Nem bénítja őket semmi megfontolás. Fel fognak nőni. Csupa atavisztikus barbár, csupa Witman fiú. Fel fognak nőni, övék lesz a sziget. Lesz hajtóvadászat. Mi pedig, megannyi Röfi, majd menekülünk, s szorítjuk mocskos kis öklünkben a széttört szemüvegünket…