Ma 2020 november 29. Taksony napja van. Holnap András, Andor napja lesz.
Bayer Zsolt: Przemyśl – Švejk és a háború

Bayer Zsolt: Przemyśl – Švejk és a háború

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve
Lengyelország szíve közepe 3.

Itt hagytuk Švejket, a derék katonát, Przemyśl főterén, a Ryneken, egy múltba vezető keresztény séta végén. Švejk nem sértődött meg. Hiszen tudta, hogy hamarosan visszatérünk…

„Oberleutnant úrnak alázatosan jelentem, a csomagokat valószínűleg akkor lopták el, mikor jöttem Oberleutnant úrnak alázatosan jelenteni, hogy a csomagokkal minden rendben van.”

E briliáns mondatot Švejk mondta Lukas főhadnagynak, méghozzá a Prága–České Budějovice-i gyorsvonaton, egy másodosztályú fülkében. Lukas főhadnagy pedig eltöprengett a hallottak után, imigyen:
„Švejk, én meg vagyok róla győződve, hogy maga egyszer nagyon csúnya véget fog érni. Még mindig nem tudom, hogy csak tetteti-e magát ilyen ökörnek, vagy pedig csakugyan ökörnek született.”

Lukas főhadnagynak egyfelől igaza van, másfelől egyáltalán nincsen igaza. Švejk mondatánál ugyanis lényegre törőbben, sallangmentesebben kevesen foglalták össze a mi kelet-közép-európai életünket. A mi életünket mindig akkor lopták el, amikor mentünk jelenteni, hogy az életünkkel minden rendben van. Mentünk jelenteni aktuális megszállónak, szörnyállamnak. Aztán, mikor ráeszméltünk, hogy ellopták az életünket, harcba indultunk a szabadságunkért, és olyankor elkezdtünk élni. Akkor mindig megöltek bennünket, de furcsa módon nem haltunk meg – olyanok maradtunk egészen, mintha élnénk. És jelentettük ismét, hogy az életünkkel minden rendben van…

És egyszer csak, sok-sok idő elteltével, összekevertük igazi életünket a jelentett életünkkel. S éppen itt, a felejtés, a valóság, az összekevert életek és illúziók határvidékén fekszik Przemyśl, és ül a főtéren Švejk, a derék katona.

Szóval leverték a szabadságharcainkat, mindig leverték, és megtanultuk túlélni ezt is. Megtanultuk szeretni a „foglár háta mögötti szabadságot”.

Ettől a tudástól olyan végtelenül bölcs, olyan végtelenül és keserűen vicces ez a mi Közép-Európánk. S persze a mi Švejkünk – akit aligha értenek meg annyira mélyen, mint mi, közép-európai majdnem-polgárok…

Aztán, mikor elbuktak szabadságharcaink, elvittek minket másféle harcokba. Másféle háborúkba. És itt találták magukat a magyar fiúk, Galícia kellős közepében, az első nagy háborúban. Jöttek a halálvonatok. Jöttek, egyre csak jöttek, Galícia szívébe. Hozták a magyar bakákat, nótás kedvvel, bohém kedvvel, vidáman, a halhatatlanság illúziójával – meghalni.

Akkor lett vége valaminek.

Akkor lett vége a magabízó, ezeréves magyar nemzetnek. És nem pusztán Trianon miatt. Sokkal inkább azért, mert a lelkekben szűnt meg a halhatatlanság ígérete. De azok a vonatok még a régi magyar világ férfiúit hozták. Aztán Galícia meggyötörte, megkínozta, meggyilkolta őket. És a hazainduló vonatokon már az eljövendő új világ rokkantjai ültek.

Túlélve az iszonyatot – de megölt lélekkel… Ó, de a lelket nagyon nehéz ám megölni! Kitartás kell ahhoz, a lélekgyilkossághoz. Az első lépés mindig a lelkesedés és a lelkendezés. A Tábori Újság 1915. március 19-i száma például így lelkesedik és lelkendezik:
„Magyar világ van Przemysl-ben! […] Harcba menő és harcból jövő magyar honvéd és népfölkelő csapatok magyar vezényszava veri fel a néma utcák csendjét. […] Sok-sok akáclombos magyar falunak itt van minden munkabíró férfi tagja. Ők végezték az előtérállások fárasztó erődítési munkálatait s a köztük lecsapódó ellenséges lövedékek nem zavarják meg nehéz munkájukban az Alföld félelmet nem ismerő, hidegvérű fiait. […] Háromszáz fürge rikkancs gyerek száguldja be a város minden zugát, s már egészen magyaros kiejtéssel kiáltozza: »Tábori Újság!« »Rendkívüli kiadás!« Magyar–lengyel eljegyzési kártyák adnak hírt arról, hogy przemysl-i tartózkodásunk alatt a rokonszenv olyan szálai fonódnak, amelyek állandó kapcsokkal erősítik a hagyományos magyar–lengyel barátságot. S ha alkonyatkor elmerengve sétálgatunk az ezüstös San folyó magányos partjain, a túloldali Sazanie felől mélabús, majd pattogó magyar nóták danáját röpíti át hozzánk az esti szellő. Magyar világ van Przemysl-ben!”

Aztán a magyar bakák, a magyar fiúk elmentek mind a lövészárkokba. Elmentek a lövészárkokba, a várost körülvevő erődrendszerbe – elmentek megfagyni, éhezni, a bajtárs hullája mögé rejtőzni, lódögbe bújni, utolsó cigarettát színi, hazagondolni, sírni, megőrülni, dicsőséggel vagy dicsőség nélkül elpusztulni. Elmentek, hogy meghaljon a lelkük.

Dr. Geőcze Bertalan a szemtanú hitelességével számol be az orosz ostrom alatt szenvedő város és a katonák életéről:
„A városban vegyes érzelmekkel nézték az eseményeket. A legtöbben féltek az oroszoktól, és sajnáltak minket. […] A sikertelen áttörési kísérlet után mindenki tudhatta, hogy a vár nem tarthatja magát. […] Annyi lovat kellett levágni, amennyit csak tudtak, s azt a csapatok mindjárt fel is vételezték s elfogyasztották. […] A húskonzervekből halálbüntetés terhe alatt tilos volt naponta egynél többet fogyasztani. Dacára ezen tilalomnak, sokan két-három konzervet is megettek egyszerre, annyira kínozta őket az éhség. […] Verőfényes, szép tavaszi napok voltak ezek, az elmúlás szomorú napjai.”

Most ősz van…

Az erdő mélyén, csöndbe bugyolálva áll Łętownia erődje. Biztosan innen van legközelebb az otthon. Mert a háború elviszi messzire a katonát, aztán mint a jó pásztor hazaterelgeti a lelkét minden lehetséges pillanatban. A harcok szünetében. A lódögök szagából, füstökből, a mustárgáz ködéből, a haldokló bajtárs hörgéséből elindul hazafelé a katona lelke…

És hazaindul éjjelente is…

A halálba fagyott VIII-as erődből, a Łętowniából egyetlen másodperc alatt ér haza a lélek. A meleg Alföldre, búzamezőkre, badacsonyi szőlőkbe, az Őrség lankáihoz – mindenhová… Aztán jön a gáz, jön a löveg, jön az az egyetlen eltévedt golyó, vagy jön a tífusz, a vérhas – és akkor már csak gyorsan meg kell halni, rettenetes kínok között, s a lélek akkortól szabad örökre, és hazatérhet, gyorsabban, mint a tábori posta…

Itt szolgált, a VIII-as erődben Gyóni Géza magyar költő. Innen vitték hadifogságba Szibériába, s ott pusztult ő is, mint annyi magyar, lengyel, cseh és szlovák és román és német és persze orosz – ott pusztult ő is, értelmetlenül és dicstelenül. De itt, a Łętowniában még verset írt nekünk:

„Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
A pártoskodókat, a vitézkedőket.
Csak egy éjszakára:
Akik fent hirdetik, hogy – mi nem felejtünk,
Mikor a halálgép muzsikál felettünk;
Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,
S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,
Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
Gerendatöréskor szálka-keresőket.

Csak egy éjszakára:
Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát
S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,
Robbanó golyónak mikor fénye támad
S véres vize kicsap a vén Visztulának.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
Az uzsoragarast fogukhoz verőket.

Csak egy éjszakára:
Mikor gránát-vulkán izzó közepén
Ugy forog a férfi, mint a falevél;
S mire földre omlik, ó iszonyu omlás, –
Szép piros vitézből csak fekete csontváz.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A hitetleneket s az üzérkedőket.

Csak egy éjszakára:
Mikor a pokolnak égő torka tárul,
S vér csurog a földön, vér csurog a fáról
Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben
S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem…

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.
Csak egy éjszakára:
Vakitó csillagnak mikor támad fénye,
Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,
Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,
Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.

Küldjétek el őket csak egy éjszakára,
Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára.
Csak egy éjszakára:
Hogy bujnának össze megrémülve, fázva;
Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;
Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,
Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!

Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak
Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!
Hogy esküdne mind-mind,
S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,
Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent:
Magyar vérem ellen soha-soha többet!
– Csak egy éjszakára küldjétek el őket.”

Gyóni Géza… Isten veled…

És Isten veletek, drága fiúk, kik itt nyugosztok a przemyśli katonai temetőben. Két nagy katonai temető is van a városban. Nem csoda ez. Sok tízezer magyar katona esett el az itteni harcokban, és sok tízezer német, lengyel, orosz katona. Névtelen keresztek néma fájdalma üzen a múltból. S egyikük nevet kapott:

„ITT NYUGSZIK SZÉKELY KÁROLY ZÁSZLÓS
MEGHALT 1914. XII. 31.”
Szilveszter éjjelén ment el Székely Károly zászlós.
„Mikor megyek Galícia felé, még a fák is sírnak…”

Aztán elhal a dal utolsó hangja is, és a nyomában támadt jajveszékelő csöndben neszez a halál. Neszez az ősz… Drága fiúk, Isten áldjon s nyugtasson benneteket, bárhonnan valók is vagytok. De a magyar fiúkat áldja meg kétszer is, ha kérhetem…

Folytatjuk…

A sorozat első része ]]>ITT olvasható el.]]>

A sorozat második része ]]>ITT olvasható el]]>.

Bayer Zsolt - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Mozaik (83) Sport (729) Szépségápolás (15) Emberi kapcsolatok (36) Életmód (1) Gasztronómia (539) Heti lámpás (246) Rejtőzködő magyarország (171) Kultúra (6) Flag gondolja (33) Történelem (14) Jobbegyenes (1907) Egészség (50) Irodalmi kávéház (492) Tv fotel (65) Belföld (5) Mondom a magamét (4937) Tereb (140) Mozi világ (440) Nagyvilág (1452) Politika (1571) Titkok és talányok (12) Gazdaság (655) Vetítő (37) Autómánia (61) Alámerült atlantiszom (142)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>