„Micsoda idők, micsoda erkölcsök!” – kiáltott fel Cicero Krisztus előtt 70-ben, s e kiáltás 2092 éve bolyong itt közöttünk, emberek között, mindig más tartalommal, de ugyanazon szenvedéllyel és meggyőződéssel. Bár tegyük hozzá, Cicero szállóigévé lett indulata, mellyel egykor Gaius Verres szicíliai helytartót ostorozta, aki korrupció és zsarolás és mindenféle egyéb fertelmességek bűnébe esett, szóval Cicero indulata azóta is legmegbízhatóbb lakmusza egy kor erkölcsi állapotának.

Mert ezredszer mondom, s jegyezzük meg: az emberiség kétezer évig cselekedni ugyan a rosszat cselekedte (többnyire), de méltányolni a jót méltányolta. Ez volt az erkölcsi kiskapu, melyen át el lehetett jutni a mennyek országába, az üdvözüléshez. (S mindig ferde szemmel nézték, ki a főkapun át közlekedett.)

Majd bekövetkezett az írástudók árulása, s az emberiség azóta nem csupán cselekszi a rosszat, de méltányolja is. S mi tegnap bűn volt, ma új nevet kap, s bevonul az erények oszlopcsarnokába. Mi fertelmes ocsmányság volt, a természetességek panteonjába költözik. A végképp kizökkent idő onnan ismerszik meg leginkább, hogy nincsen többé jó és rossz, nincsen semmi egyértelműség, minden relatív, s már az irónia halovány pírjával sem illethető, mi amúgy undorító.

Alább „klasszikus” szövegeket fognak olvasni, megvilágítandó a fentieket. Kéretik nem félrenézni, nem felháborodni, hanem figyelni!

Nézzük előbb Janus Pannoniusunkat, a derék Csezmiczeit, ki egykoron megírta veretes költeményét, „A s...ggbeb...szást prédikáló Linusra” címmel. O tempora, o mores! – kiálthatnánk fel, de felkiáltásunk őszinteségét erősen megkérdőjelezi kíváncsiságunk, igaz? Mert ki ne lenne kíváncsi, vajon mit írt e tárgykörben egy pap a XV. században – s mert írt róla, maga a tárgykör is létezett, nemde?

Akkor lássuk a szöveget magát:

„Üdvös igét hirdetsz Linus, / Csupa láng lobogással, / Így rettentsz el hát bűnt csúnyaságitól? / S...ggbeb...szástól – szólsz – valahány ördög van, elillan. / Volna, ki nem tenné, ha szavad hiteles?”

Talán nem kell külön és hosszan megmagyaráznom – ezt remélem, balgán talán –, hogy ez volna az irónia halovány pírja. Vagyis hát a bűnnel nem azonosulás, csak távolságtartó tudomásulvétele létezésének.

Megmosolygás, elutasítás, jó és rossz szétválasztása, összekacsintás és ítélet – a morális kiskapu ebben az esetben egyenesen a főkapuba nyílik, promenád a mennyországba, arról nem is beszélve, hogy Janusunk mögött ott áll egy egész életmű, mely hitelesíti mindezt. Hitelesíti az irónia halovány pírját, s a trágárságot kiemeli az öncélúság dermesztő ostobaságának mocsarából, megmenti a lumpenproli moslékosvödrön álló apoteózisától.

Mert – miképpen Pierre mondaná – nem mindegy, hogy milyen színvonalon vagánykodik az ember.

Ezért előbb meg kell írni a minden egyebeket. Számot kell vetni élettel, Istennel, bűnnel és erénnyel. Kell, hogy legyen valamennyi súlya a megélt éveknek, kell, hogy kilásson az ember az egója mögül, ami azért olyan nagy, mert még nagyon kicsike, így fel kell fújni látszatokkal, butasággal, s az igazán hülyék magabiztosságával.

Meg kell írni, jó papként, jó pásztorként, hogy:

„Szlávok, hiszpánok, gallok, hunnok, teutónok, /   Mennyire ellepitek Péter aranyküszöbét! / Mért töritek magatok gazdaggá tenni a taljánt? /   Hát a hazájában senki sem üdvözül-e?”

Bizony...

S nem tesz rosszat a megítélésnek, ha magunkénak tudhatjuk ezt is:

„Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe' se látott, /   Hősi Ulysses sem Alkinoos szigetén. / Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne, /   Nemhogy a pannon-föld északi hűs rögein. / S íme virágzik a mandulafácska merészen a télben, /   Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd! / Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon, /   Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?”

S netán még ezt:

„(...) Fel hát az útra, társaim, siessünk! / S te is lovas király, rőt vértezetben, / Ki roppant bárdot markolsz harcrakészen, / Kinek márványövezte síri szobrát / Kiverte egykor gyönyörű verejték, / Szent László, oltalmazz s te légy vezérünk: / Fel hát az útra, társaim, siessünk!”

S még sorolhatnánk, számosat. Mindezeken túl jöhet a s...ás, de, ismétlem, az irónia halvány pírjával keretezve.

Balassi Bálintunk is tudna erről mesélni, ki megmártózott, meghempergett a minden bűnök mocsarában, egész életében felbőszült férjek elől menekült, megerőszakolt számos fehércselédet, Krakkóban jótevője asszonyát is megbecstelenítette – de Esztergom falai alatt tudta, mi a kötelesség, és hősi halállal vezekelt aztán, pedig vezeklés volt egész élete, mert tudta, pontosan, hogy amit tesz, bűn, s nem volt büszke rá.

Cselekedni a rosszat cselekedte, de méltányolni a jót méltányolta:

„Bocsásd meg Úristen, ifjúságomnak vétkét, / Sok hitetlenségét, undok fertelmességét; / Töröld el rútságát, minden álnokságát, / Könnyebbítsd lelkem terhét. / Az én búsult lelkem én nyavalyás testemben / Tétova bujdosik, mint madár a szélvészben; / Tőled elijedett, tudván, hogy vétkezett, /
Akar esni kétsígben. / Látja magán való számtalan sok jódat, / Kiért tudja, téged mint tisztelt, jól-tött urát; / Háládatlanságát látván hamis voltát, / Ugyan szégyenli magát. / Akarna gyakorta hozzád ismét megtérni, / De bűnei miatt nem mer elődbe menni, / Tőled oly igen fél, reád nézni sem mér, / Színed igen rettegi. (...)”

Aztán a svarcgelb írnok beírta az aznapi veszteséglistára: „Itt nyugszik Valentinus Balassi, istentelen magyar”.

Ó, pedig dehogy! A bűnös ember tud csak igazán istenes lenni.

S aztán itt van még Ady...

Alkoholizmus, vérbaj, gyereklányok megrontása, moral insanity. A csucsai restiben egy eszméletlen alak ül, mellére billent fejjel. Aztán feltolják a kastélyba egy rozzant talicskán.

Ő az. A magyar költő. Az egyik legnagyobb magyar költő. De nem azért ő a legnagyobb, mert ilyen volt, hanem ezért:

„Havas Krisztus-kereszt az erdőn, / Holdas, nagy, téli éjszakában: / Régi emlék. Csörgős szánkóval / Valamikor én arra jártam / Holdas, nagy, téli éjszakában. / Az apám még vidám legény volt, / Dalolt, hogyha keresztre nézett, / Én meg az apám fia voltam, / Ki unta a faragott képet / S dalolt, hogyha keresztre nézett. / Két nyakas, magyar kálvinista, / Miként az Idő, úgy röpültünk, / Apa, fiú: egy Igen s egy Nem, / Egymás mellett dalolva ültünk / S miként az Idő, úgy röpültünk. / Húsz éve elmult s gondolatban / Ott röpül a szánom az éjben / S amit akkor elmulasztottam, / Megemelem kalapom mélyen. / Ott röpül a szánom az éjben.”

S azért, mert ha egy marslakónak kellene elmagyaráznom, mi az, hogy magyar, akkor ezt mondanám el neki először:

„(...) Szent Kelet vesztett boldogsága, / Ez a gyalázatos jelen / És a kicifrált köd-jövendő / Táncol egy boros asztalon / S ős Kaján birkózik velem. / Én rossz zsakettben bóbiskálok, / Az ős Kaján vállán bibor. / Feszület, két gyertya, komorság. / Nagy torna ez, bús, végtelen / S az asztalon ömlik a bor. / Ó-Babilon ideje óta / Az ős Kaján harcol velem. / Ott járhatott egy céda ősöm / S nekem azóta cimborám, / Apám, császárom, istenem. / Korhely Apolló, gúnyos arcú, / Palástja csusszan, lova vár, / De áll a bál és zúg a torna. / Bujdosik, egyre bujdosik / Véres asztalon a pohár. / »Nagyságos úr, kegyes pajtásom, / Bocsáss már, nehéz a fejem. Sok volt, sok volt immár a jóból, / Sok volt a bűn, az éj, a vágy, / Apám, sok volt a szerelem.« / Nyögve kinálom törött lantom, / Törött szivem, de ő kacag. / Robogva jár, kel, fut az Élet / Énekes, véres és boros, / Szent korcsma-ablakunk alatt. / »Uram, kelj mással viadalra, / Nekem az öröm nem öröm, / Fejfájás a mámor s a hírnév. / Cudar álmokban elkopott / A büszke oroszlán-köröm.« / »Uram, az én rögöm magyar rög, / Meddő, kisajtolt. Mit akar / A te nagy mámor-biztatásod? / Mit ér bor- és vér-áldomás?
Mit ér az ember, ha magyar?« /  »Uram, én szegény, kósza szolga, / Elhasznált, nagy bolond vagyok. / Miért igyak most már rogyásig? / Pénzem nincs, hitem elinalt, / Erőm elfogyott, meghalok.« (...)”

Hát ezért...

Beteg, eltörött korokban mindebből semmi sem marad.

Ami marad: Ginsberg záróizma.

Igen, mert ha Janus Pannonius s...ásával kezdtük, dicsérjük a napot Ginsberg záróizmával. Ne tessék félrenézni, ne tessék csak úgy szörnyülködni, hanem tessék olvasni, figyelni és megérteni. Megérteni, mi miért van úgy, ahogy van.

Íme:

„Remélem jó öreg segglyukam kitart még / Többnyire rendben volt 60 éven át / Bár Bolíviában felrepedt s megműtötték / a fennsíki kórházból élve került ki – / kevés vér, polip nincs, alkalomadtán / kis aranyér / aktív, sóvár, szívesen fogad be falloszt / kólásüveget, gyertyát, répát / banánt és ujjakat – / Most fél az AIDS-től, mindazonáltal / szolgálni vágyik – / ki a bús bélsárral, be a gumiba-bújt / orgazmusos baráttal – / Még mindig ruganyos-izmos, / gyönyörért szégyentelenül kitárul / De újabb húsz év múlva ki tudja, / az öregeknek sajog mindenük / ízület, nyak, prosztata, gyomor – / Remélem a vén lyuk fiatal marad / halálomig, nyugi”

Ó...

O tempora, o mores! – kiáltod, s ha kicsit igényes vagy, azt is megkérdezed: de hát hogyan jutottunk idáig? 

(Folytatjuk)

Bayer Zsolt - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>