Ma 2022 augusztus 13. Ipoly napja van. Holnap Marcell napja lesz.
Bayer Zsolt: A fajok eredete (1. rész)

Bayer Zsolt: A fajok eredete (1. rész)

Flag

Szöveg méret

5
Átlag: 5 (1 szavazat)

Ahogy ők, a nácizó, antiszemitázó gazemberek és farizeusok gondolnak miránk…

 

Az alábbiakban nem Darwin nagy munkájáról, hanem nácizó, antiszemitázó gazemberekről és farizeusokról, továbbá irodalomról, költészetről, egyéb haszontalan, emberi lomokról lesz szó.

Kiindulópontunk természetesen a „faj”, „fajta” mint fogalom, mint kép, mint hasonlat, mint entitás, mint szimbólum, amelynek használata miatt most ismét a magyar miniszterelnökre próbálják rásütni a szégyenbélyeget kotkodácsoló és ugató senkik, képességtelenek, aljasok, becstelenek, hazugok, szemforgatók, farizeusok, a 444.hu „újságíróitól” kezdve egészen a Gyurcsány Ferenc nevű ocsmány, hazaáruló undokig.

Nem mintha lenne bármi értelme megkülönböztetni ezeket. Hiszen ugyanaz a „fajta”.

 

És akkor javaslom, induljunk is el a „faj”, „fajta” kalandos útján! Útitársul pedig fogadjuk meg irodalmunkat, amely hátborzongatóan gazdag és csodálatos, még ha Németh László szerint az a baj vele, hogy mi „mindig csak magunknak muzsikálgattunk”. Akkor is, most jó lesz nekünk. Most és mindig.

Elsőként szögezzük le: amennyiben a „faj”, „fajta” emlegetése emberekkel, az emberiséggel kapcsolatban nácizmus és antiszemitizmus (ó, hát mi más is lehetne?), akkor a mi legnagyobb nácink és antiszemitánk Ady Endre. Senkit ne tévesszen meg a szabadkőműves-álarc, Ady egy igazi, tőrőlmetszett náci és zsidógyűlölő! Mutatom, miért.

Itt van mindjárt az az önvallomásnak is beillő, A Hortobágy poétája című förmedvény, amelynek már a felütése is felér egy jobban sikerült Goebbels-beszéddel: „Kúnfajta, nagyszemű legény volt, / Kínzottja sok-sok méla vágynak, / Csordát őrzött és nekivágott / A híres magyar Hortobágynak.”

Na? Mit szólnak ehhez a „kúnfajtához”? A „kúnfajta” nyilvánvalóan kirekesztő, hiszen kimetszi az egy és oszthatatlan emberi fajból, a Homo sapiensből a kunokat, önkényesen és megmagyarázhatatlanul és érdemtelenül, s ezzel a kimetszéssel egyszersmind alacsonyabb rendűnek minősíti ­például a „jászfajtájúakat” vagy a „besenyőfajtájúakat”, esetleg a „magyarfajtájúakat”, s persze mindenekelőtt és nyilvánvalóan a „zsidófajtájúakat”, mert mindenekelőtt és nyilvánvalóan ez is volt a célja ennek az Ady nevű nácinak. Mert mi másért emelte volna éppen a „kúnfajta” legényt poétikus és himnikus magasságba a többiek rovására?

De ez az Ady nem állt meg itt, hiszen éppen arról ismerszik meg a náci meg az antiszemita, hogy nem áll meg soha „ott”. (Hogy mit jelent pontosan az „ott”, azt ugyanazok döntik el, mint azt, hogy ki és mi a náci meg az antiszemita.)

Szóval ez az Ady nem volt rest megírni A fajtám sorsa című förmedvényét, amelyben már a cím is olyan kirekesztő, hogy hallatán és olvastán európai demokrata elborzad, és nem tud másra gondolni kétségbeesetten, mint hogy Ady náci szövege kiír bennünket a becsületes népek világából.

Mert mi is történik itt? Ady kiemel egy „fajtát” az egy és oszthatatlan emberi fajból, azzal azonosítja magát, s az azonosítással mindjárt a többi elé is helyezi a saját fajtáját. Ez egyszerűen elfogadhatatlan. Ez ugyanaz a nácizmus, mint amelyet már Kölcsey is elkövetett, amikor így írt keresztfiának: „Azonban jól megértsd! Az ember véges állat, hatása csak bizonyos meghatározott körben munkálhat. Azért ne hidd, mintha Isten bennünket arra alkotott volna, hogy a föld minden gyermekeinek egyforma testvérök s a föld minden tartományának egyforma polgáruk legyünk. A nap temérdek égitestet bevilágít, de a világegyetem minden részeire mégsem hat ki: így az ember, ha nagy erőt nyert örökül, s erejének megfelelő állást vőn a sorstól, ezrek, sőt milliomok előtt jótékony napként világíthat; de az egész emberi nemre jóltevő behatást gyakorolni, az a nagyok legnagyobbikának sem adaték. Sohasem tudtam megérteni, kik azok, kik magokat világpolgároknak nevezik? Az emberi tehetség parányi lámpa, mely egyszerre keskeny kört tölthet fényével; s ha egy helyről másra hurcoltatik, setétséget hagy maga után. Bizonyos helyhez kell azért kapcsoltatnunk, hogy azt jótékony világítással állandóul boldogíthassuk. Minden, ami szerfeletti sok részre osztatik, önkicsinységében enyészik el. Így a szeretet. Hol az ember, ki magát a föld minden országainak szentelni akarván, forró szenvedelmet hordozhatna irántuk kebelében? Leonidász csak egy Spártáért, Regulus csak egy Rómáért, Zrínyi csak egy Magyarországért halhatott meg.”

Na szép! Nem véletlen, hogy ennek a náci, antiszemita népnek ez a Kölcsey írta még a nemzeti himnuszát is...

De vissza Adyhoz, a náci antiszemitához, aki így ír A fajtám sorsa című versében: „Rossz, drága fajta, ki felé / Kerekedtek mindig a latrok, / A Sors, a sorsa, / Bűnben, vészben és bennem harsog. // Jaj, vajon mit akar vele / Ezredek bűne, súlya, átka, / A Sors, a sorsa: / A sorsom nagy tragédiája?”

Egyértelmű üzenet, igaz? Ady a maga „fajtáját” mintegy áldozatként láttatja, akit mindig eltapostak, elnyomtak a „latrok” – az pedig teljesen egyértelmű, kit is ért ez a náci a „latrok” alatt.

De még itt sincs ám vége! Mert ez a szörnyeteg megírta a Fájlalom a fajtám című versét is, imigyen: „Be jó vón, ha magunkat vernők, / Örök tekergők. / Nem látom a bujtató erdőt / S fájlalom a fajtám.”

Mi mást is fájlalna ez a Goebbels, mint a maga „fajtáját”?

S mi más is jöhet ezek után, mint A fajtám takarója című verse? Hadd emlékeztessek: eddig volt „kúnfajta”, „fajtám sorsa”, a saját „fajta” „fájlalása”, most meg itt a saját „fajta” „takarója”: „Mi nagy szépségünknek / Sohase volt ismerője / És merője, / Mert a magyar mindig dőre. // Voltunk páriái / Nagy és pénzes oknak, / Gazdagoknak / S befogó hatalmasoknak. // Most már úgyis mindegy, / Az Isten talán megóvja, / Leszek jó, bús siratója, / Leszek fajtám takarója.”

Borzadozva hívom fel a figyelmet a „Mi nagy szépségünknek” kitételre, amely egyértelműen azt jelenti, hogy a „saját fajta” szép, bezzeg a többi, na ugye.

Ugyanakkor – és ez is a megtévesztés, a szemfényvesztés része! – Ady gyakorta úgy tesz, mintha megvetné, gyűlölné a „saját fajtáját”, de mi átlátunk a szitán: akinek egyáltalán van „saját fajtája”, az csak náci lehet és antiszemita, hiába bújik ilyesmi hazugságok mögé: „Gyűlölöm dancs, keleti fajtám, / Mely, hogy kifáradt, engemet adott, / Ki sápadtan fut Napnyugatra, / Hogy ott imádja Urát, a Napot. // Hogy volt? Mindegy. Fáradt a vérem, / Imádom a fényt, lángot, meleget, / Keresek egy csodát, egy titkot, / Egy álmot. S nem tudom, mit keresek. // Keleti vérem, ez a lomha, / Szomjúhozóan issza Nyugatot: / A Napisten legbúsabb papja, / Rég kiszórt, fáradt sugara vagyok.”

Ez azért még rettenetesebb, mert itt már feltűnik a kelet–nyugat szembeállítás is, mint annyi szörnyűség forrása.

És a „dancs, keleti fajta” után jönnie kell a „vérnek”, a „vérségnek” mint a nácizmus legősibb, legrémesebb szimbólumának, tehát magától értetődő természetességgel veti bele magát Ady a nácizmus vérségi kötelékébe, Óh, fajtám vére – ad címet, s így ír: „Egyazon fajtánk, ősi viharok / Harca és ölelése / Váratta rám két, fiatal karod.”

Vér, fajta, kard – európai ember iszonyodva áll tovább…

S innen már a maga természetességében jutunk el a Lovatlan Szent György című náci röpiratig: „Akit gurít, akit görget, / Mint egy lovatlan Szent Györgyet / Errűl s néha túl a Lajtán, / Nem én vagyok, de: a fajtám. // Talán Isten; talán Ördög, / Olykor-olykor föl-fölhörgök / S mindig búsan megbékélek: / Így szabta a magyar élet. // Gyönyörű, ős hittel, sokkal, / Szenvedéssel, botlásokkal / Fajtám indít, mindig ő kel / Szépséggel, kínnal, erővel. // Amit tudok, érte tudtam, / Ha elbukok, nem én buktam: / Bennem egy ősi gőg lázadt / S csak az enyém a gyalázat. // Szent, bús utam meg nem látták / A pimaszok és a gyávák, / Immel-ámmal tettek-vettek / S ha megingtam, elengedtek. // Ma már: minden gonosz álom / S már csak magamat sajnálom / És hogy énellenem védték / Fajtám választott kevélyét. // Mi várhat egy ilyen hadra: / Ebekre és harmincadra, / Nagy gyalázatra kerülnek, / Ordítnak és keserülnek. // Én meg, a dolgom elvégzett, / Megrugdalt és levitézlett, / Megdöglök gyászos kacajjal, / Magyar fajjal, bajjal, jajjal.”
Mindezek után ugye senki nem csodálkozik, hogy Ady kisvártatva megírja nagy antiszemita versét, amely első olvasásra afféle viccnek tűnik ugyan, de maga a nagy mecénás, Hatvany Lajos jelentette ki, hogy ez egy tipikus antiszemita vers. Így szól: „Rossz szivem és százszor rossz vérem / Dobog, zuhog, mindig fehéren. // Dobog, zuhog, egy kicsit kába / És vár valamit mindhiába. // Várja a nagy, nagy, nagy időket, / Várja az új, királyi nőket. // Ami szépség van, ami álom, / Azt mind, azt mind náluk találom. // Zikcene, zakcene, félek, / Övék a sors, a nő, az élet.”

Tudjuk ám, kiket érteni az „övék” alatt!

(Folytatjuk)

Bayer Zsolt

Borítókép: Gyurcsány Ferenc (Fotó: Kurucz Árpád)

]]>www.magyarnemzet.hu]]>

 

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Heti lámpás (260) Belföld (8) Gasztronómia (539) Mondom a magamét (6241) Sport (729) Politika (1581) Emberi kapcsolatok (36) Titkok és talányok (12) Egészség (50) Tv fotel (65) Vetítő (30) Irodalmi kávéház (513) Kultúra (6) Flag gondolja (33) Autómánia (61) Mozi világ (440) Jobbegyenes (2382) Alámerült atlantiszom (142) Mozaik (83) Gazdaság (667) Szépségápolás (15) Tereb (141) Rejtőzködő magyarország (168) Történelem (15) Nagyvilág (1464) Életmód (1)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>