Elszoktunk az igazi nehézségektől. Nekünk a Kádár-rendszerből is a „konszolidált” – értsd: undorító és nyúlós – fele jutott, lassú pusztulással, rothadással.

„Nem tudom eldönteni, szívem, / Hogy hamburger vagy hot-dog. / Nem tudom eldönteni, szívem, / Hogy itt rosszabb vagy ott jobb. // Nem tudom eldönteni szívem, / És nem is érdekel / És most már biztos maradok, / Mert tudom hogy menni kell.”

Így, ennyire tökéletes sorban foglalta össze a Sziámi mindazt, amiből érkeztünk. S nekünk nem adatott meg a mostani fiatalság boldog, felszabadító elhülyülése sem. Így maradtunk, utolsóként, akik őrzik még az ezeregyszáz évet.

„Így maradok meg hírvivőnek / őrzeni kincses temetőket. / Homlokon lőhetnek, ha tetszik, / mi ott fészkel, égbemenekszik.”

Egyszer majd innen kell újrakezdeni. Amikor már csak néhány kiválasztott marad, akik tudnak majd kézzel írni. De addig sok minden hátravan még. Addig még fenékig kell üríteni az ostobaság és kilátástalanság kelyhét. Furcsa főzettel van tele az a kehely. Gazdasági növekedés, még több szabadság, individualizmus, globalizáció, információs társadalom, tömegkommunikáció, piac, piac, piac: ebből van a főzetünk. Úgy tűnik, Szent Ferenc korán született. Vagy eljön újra, s fejünkre olvassa Jézus szavait:

„Azt mondom ezért nektek: Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit esztek vagy mit isztok, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök! Nem több az élet az eledelnél s a test a ruhánál? Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek – mennyei Atyátok táplálja őket. Nem többet értek ti náluk? Ugyan ki toldhatja meg életét csak egy könyöknyivel is, ha aggodalmaskodik?”

S a mai ostobáknak sikoltjuk: Jézus nem tagadja itt sem a munkát, sem a gondoskodást, sem a felelősségvállalást. Csak hát, az nem mindegy, hogy mit, miről és miért. Nagyon nem mindegy. Erről mesélt Madách is már, csak hát, kit érdekel ma Madách? Pedig Ádám a londoni színben nekünk üzen:

„Ismét csalódtam, azt hivém, elég / Ledönteni a múltnak rémeit / S szabad versenyt szerezni az erőknek. - / Kilöktem a gépből egy főcsavart, / Mely összetartá, a kegyeletet, / S pótolni elmulasztám más erősbbel. / Mi verseny ez, hol egyik kardosan / Áll a mezetlen ellennek szemében, / Mi függetlenség, száz hol éhezik, / Ha az egyes jármába nem hajol. / Kutyáknak harca ez egy konc felett. / Én társaságot kívánok helyette, / Mely véd, nem büntet, buzdít, nem riaszt, / Közös erővel összeműködik, / Minőt a tudomány eszmél magának, / És melynek rendén értelem virraszt. - / Ez el fog jőni, érzem jól, tudom, / Vezess, vezess Lucifer, e világba. – –”

Mi pedig már azt is tudjuk, mivé lett az a „társaság”. Hiszen abból jöttünk. Nincsen út vissza, oda sem. De az is képtelenség, hogy ebben kelljen dideregnünk a hátralévő, maradék időben. Safranski szavait már idéztem, de nem lehet elégszer. Hát tessék, még egyszer:

„A neoliberalizmus a globalizációra való hivatkozást érvként használja arra, hogy a tőkét felmentse szociális kötelezettségei alól, és arra spekulál, hogy az államok versengenek a munkahelyekért, és ezért csalétkül leépítik az úgynevezett beruházási akadályokat, amelyeken az ökológiai, szakszervezeti, szociális és adózási szabályozások értendők. A neoliberális globalizmus legitimációs ideológiát szolgáltat a kedvező értékesítési feltételeket kereső tőke gátlástalan nyomulásának. Arra hivatkozva, hogy a tőkeáramlás másfelé fordulhat, fenyegető távlat kulisszáját építi fel – és így juttatja érvényre a gazdaság primátusának célját. Az állam és a kultúra kénytelen a gazdaságot szolgálni. A neoliberalizmus ugyanolyan gazdasági elvek alapján áll, mint egykor a vulgármarxizmus, ezért bizonyos értelemben a marxizmus feltámadása a management-ideológia képében. De facto olyan világrendről álmodik, amelyet a Kommunista kiáltvány a következőképpen írt le: »elpusztított minden hűbéri, patriarchális, idilli állapotot…, nem hagyott meg más kapcsolatot ember és ember között, mint a meztelen érdeket, az érzéketlen készpénzfizetést… A személyes méltóságot csereértékké oldotta fel.«”

Ezt senki nem cáfolhatja. Hiszen ebben élünk, és ez a legkézzelfoghatóbb tapasztalásunk. Ennek a sivatagnak a peremén található az illiberalizmus. Amelyről nem tudjuk még, hogy micsoda, csak annyit tudunk, hogy a Safranski által leírtak tagadása. Akkor pedig muszáj belekapaszkodni. Mert „ami van, széthull darabokra”. És mondom még egyszer: nincsen visszaút a huszadik századba, sehová sem. Se szocializmusba, se nemzetiszocializmusba. Visszaút a tizenkilencedik századba van. Vagy még odébb. Az eszkimó színbe. Amit elhagytunk, s ami előttünk is áll, ha nem kapunk észbe.

„Létem ha végleg lemerűlt, / ki imád tücsök-hegedűt? / Lángot ki lehel deres ágra? / Ki feszül föl a szivárványra? / Lágy hantu mezővé a szikla- / csípőket ki öleli sírva? / Ki becéz falban megeredt / hajakat, verőereket? / S dúlt hiteknek kicsoda állít / káromkodásból katedrálist? / Létem ha végleg lemerűlt, / ki rettenti a keselyűt! / S ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!”

Ez 2015 nyomasztó kérdése. Ráadásul sajnos emberi arcunk sincs. És ez megbocsáthatatlan.

Bayer Zsolt – magyarhirlap.hu