elyesen járunk el, ha filmkritikánk megírását azzal kezdjük, vajon milyen alkotás tetszett volna a politikai paletta másik oldalának, akiknél, mint tudjuk, évtizedek óta felhalmozódott a jó ízlés, a tudás, a tehetség, a mesterség – lásd Mi kis falunk, RTL –, így teljes magabiztossággal igazítanak el mindenkit művészet, kultúra és szakma dolgaiban, és nem tévednek sohasem.

Tehát: milyen filmet szerettek volna odaát, a liberális-jakobinus Styx túlpartján látni 1848. március 15-ről? Halvány fogalmunk sincsen.

Milyen filmet szerettek volna?

 Halvány fogalmunk sincsen, milyen filmet szerettek volna. Azt azonban tudjuk, melyek azok a „bátor”, „újszerű”, „kliséket tagadó”, „megszokásból, hagyományból kilépő”, „új utakat kereső” művészi (bocsánat, majd elfelejtettem: „művészi”) megoldások, amelyeket bizonyosan ünnepeltek, de legalább üdvözöltek volna.

Vázoljunk fel ezekből néhányat!

1.: Petőfi Sándorról 1848. március 15-én derülne ki, hogy homoszexuális. Gyöngéd érzelmi szálak fűzik Jókaihoz, Szendrey Júliát valójában csak azért vette feleségül, mert nem mert szembeszállni a kor szigorú konvenciói­val, de a forradalom vihara elsöpri a konvenciókat, a két ifjú kéz a kézben áll ki a Nemzeti Múzeum lépcsőjére, egy forró és forradalmi csók után szavalják el a Nemzeti dalt, a tömeg lelkesen üdvözli mindezt, csak egy gonosz magyar dörmögne magában, hogy ő nem ezért jött ide, hanem a hazájáért, a kritika azonnal tudná, hogy ez a karakter Orbán Viktor, Szendrey Júlia pedig megértően és hálásan fogadná a coming outot, ugyanis végre összeköthetné életét igazi szerelmével, Laborfalvi Rózával.

2.: Az egész film Habsburg-nézőpontból szemlélné március 15-ét és a magyarokat, akik mosdatlanok, büdösek, nacionalisták, ostobák, kiderülne a Habsburg főhősök jóvoltából, hogy „a magyar genetikusan alattvaló, […] a magyar a legsúlyosabb történelmi bűnökért sem érez egy szikrányi lelkiismeret-furdalást, hogy mindent másra hárít, hogy mindig másra mutogat, hogy boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni, hogy se tanulni, se dolgozni nem tud és nem akar, csak irigyelni, és ha módja van, legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire.”

3.: A film egésze az 1848–49-es forradalom és szabadságharc rettenetes antiszemitizmusára fókuszál, kidomborítja és megjeleníti, hogy mindez már március 15-én felszínre került, sőt, ez volt valójában a forradalom mozgatórugója, a film végén Petőfi egy lázálomszerű látomásban megidézi a holokausztot.

Nagyjából ezek azok a koncepciók, amelyek nem váltottak volna ki ellenérzést belőlük, s eszükbe sem jutott volna számonkérni a történelmi hűséget.

De sajnálatos módon a Most vagy soha! adós maradt mindezzel. Rákayék készítettek egy afféle „földhözragadt”, „hagyományos”, magyar „nacionalista” filmet, s így mindjárt számonkérhető rajtuk a „történelmi hűség”.

Nincs jó Robespierre- vagy Szamuely-karakter

Ami hibádzik. Na de miben? Pontosabban: mit is kérnek számon a filmen odaátról?

Lássunk néhány példát!

1.: Petőfi nem is ilyen volt.

Hát az biztos.

Már a rendszerváltás hajnalán volt szerencsém megírni egy március 15-i vezércikkben (bizony! A 168 Órába!), miszerint a János vitéz, a Nemzeti dal vagy éppen a Szeptember végén Petőfijéért rajongok, míg az Akasszátok fel a királyokat! Petőfijétől iszonyodom.
Petőfi Sándor – mint a legnagyobb zsenik túlnyomó többsége – elviselhetetlen egy alak lehetett a való életben. Próféta- és kiválasztottságtudat párosulva hatalmas egóval, összeférhetetlenség, valamint igazi, hamisítatlan, szélsőséges jakobinus szellem, könyörtelenség és vérszomj – ilyen volt ő.

„Lamberg szivében kés, Latour nyakán / Kötél, s utánok több is jön talán, / Hatalmas kezdesz lenni végre, nép! / Ez mind igen jó, mind valóban szép, / De még ezzel nem tettetek sokat – /Akasszátok föl a királyokat!”

Jézusmária…

Amúgy muszáj megjegyeznem, akkoriban, a rendszerváltás hajnalán azért rajongtak odaát azért a publicisztikámért, mert a forradalom „elmaradását”, vagyis a Kádár-rendszer bűnöseinek nem megbüntetését, nem számonkérését látták bele (még Péter Gábor is ágyban, párnák közt lehelte ki rohadt lelkét 1993-ban!), ami csak azért érdekes, mert utódaik, ez a mai „odaát” ott, a liberális-jakobinus Styx túlpartján szívesen akasztanának…

Szóval Petőfi nem ilyen volt.

Én legalábbis szerettem. S amikor délelőtt, a Pilvaxban először elszavalja a Nemzeti dalt, olyan bizonytalanul, akkor bizony könnyes lett a szemem.

A Most vagy soha! történelmi hűsége

És akkor álljunk is meg egy pillanatra – ha már történelmi hűség.

1848. március 15-én reggel Petőfi, Jókai, Vasvári, Bulyovszky a Pilvaxban olvasta fel a tizenkét pontot, és Petőfi akkor és ott szavalta el először a Nemzeti dalt.

Majd Petőfiék a Pilvaxból – igen, szemerkélő esőben – elindultak az egyetemekre, hogy mozgósítsák a diákságot. Első útjuk az orvosi karra vezetett, onnan már az orvostanhallgatókkal együtt a politechnikum diákságához, végül a jogászokhoz mentek. Minden helyszínen felolvasták a Tizenkét pontot, Petőfi minden helyszínen elszavalta a Nemzeti dalt, s ekkorra a tömeg mintegy kétezresre nőtt. Ez a kétezres, lelkes tömeg vonult aztán a Hatvani (ma Kossuth Lajos) és Szép utca sarkán lévő Landerer és Hecke­nast nyomdához, ahol a nép nevében lefoglalták a nyomdagépeket és kinyomtatták a Nemzeti dalt és a Tizenkét pontot, amit körülbelül délben Irinyi osztott szét a tömegnek. 

S akkor nézzük tovább!

„A siker bátorságot öntött a kezdeményezőkbe, akik délután háromkor a Nemzeti Múzeumnál nagygyűlést tartottak, majd az időközben tízezresre duzzadt tömeg a Pest városi tanácshoz vonult, s rábírta a tanács tagjait, hogy csatlakozzanak követeléseikhez. Forradalmi választmány alakult, majd a nép elindult Budára, a Helytartótanácshoz. Az óriási tömeg kíséretében érkezett választmányi vezetők, Nyári Pál, Pest megye alispánja, Rottenbiller Lipót, Pest város alpolgármestere és Klauzál Gábor, Csongrád vármegye követe adták elő a követeléseket. A sokaságtól megfélemlített Helytartótanács elfogadta a Tizenkét pontot, azonnal eltörölte a cenzúrát, és szabadon bocsátotta börtönéből a sajtóvétség és izgatás vádjával 1847-ben elítélt Táncsics Mihályt, akit a tömeg diadalmenetben vitt Pestre. Este a Nemzeti Színházban a Bánk bán díszelőadásával ünnepelték a forradalom győzelmét.”

Ehhez képest olvastam olyan „kritikát”, amelyben a szerzőnek a Pestről a hajóhídon Budára vonuló tömegről a békemenet jutott eszébe (kurzusfilm, kurzusfilm!), hiába no, mindig mondogatta apám, hogy hülyének lenni a legkönnyebb.

2.: Szendrey Júlia sem ilyen volt.

Majdnem biztosan nem. Viszont 1860-ban ezt a verset írta:

Magyar gyermek éneke

Gyermek vagyok bár, mégis jól tudom, / Mi a legszentebb a föld kerekén, / S hogy e szentségen akként függni kell, / Miként a gyermek anyja kebelén. Igy csüggök rajtad, igy szeretlek én, / Magyar hazám, kedves magyar hazám! / Büszkén vallom be, hogy fiad vagyok, / S áldom a sorsot, hogy te vagy anyám! / S ha egykor majd kinőttek szárnyaim, / S észszel, erővel munkálni tudok, / Minden tettem egy áldozat legyen / Oltárodon, mit javadért hozok. / Mig csak az észnek egy szikrája ég / Fejemben, mint az éji fénybogár, / Hazámnak égjen, oltárzsámolyán, / Hiven virrasztó szerény mécssugár. / És mig erővel győzi két karom, / – Mint szegény hangya morzsalékait – / Kőt kőre hordok és igy emelem / Szentegyházadnak ékes falait. / S te élni fogsz, hazám, igy élni fogsz / Hü gyermekid ápolnak tégedet, / Kik, mint apáik, készek javadért / Örömmel adni vért és életet!

Szeretném halkan megjegyezni, ma, odaát, a liberális-jakobinus Styx túlpartján ettől rosszul vannak.

S akkor engedtessék meg nekem, hogy bevalljam: az osztrák titkosrendőrrel verekedő Szendrey Júlia nekem is sok volt kissé, de valószínűleg nem az én, hanem a fiatalok és az izgalom fokozása kedvéért került a filmbe. És ebből semmiképpen sem következett számomra, hogy a titkosrendőrnek szurkoljak. Miképpen azt is megjegyzem, a titkosrendőr mint „kalandfilmelem” engem egyáltalán nem zavart, sőt arról nem is beszélve, hogy a figurát játszó Horváth Lajos Ottó egyszerűen zseniális.

3.: A film „magyarkodik”.

Erre nem vesztegetnék túl sok időt. Csak annyit jegyzek meg halkan és szerényen, nincs még egy nyelv ezen a világon, ahol létezne ilyen kifejezés. Nem lehet franciáskodni vagy angolkodni vagy németkedni. Más kérdés, hogy a Nyugat nemzetei ma éppen azzal vannak elfoglalva, hogy megtagadják saját magukat. 

Akiknek nem lehet és nem szabad megfelelni

Annak idején szinte egyszerre készült el a hagyományos nagy mozifilm és az új hullámos nagy mozifilm, vagyis A kőszívű ember fiai és a Szegénylegények.

A Filmvilágban ezt olvashatjuk:

„A hatvanas évek magyar új hullámát sajátos »pozitív diszkrimináció« sújtotta: a kritika, s ennek következtében a filmtörténeti kánon kizárólag az új hullámos szerzőkre, a modernista stílusra összpontosította figyelmét. Joggal, persze, hiszen itt valóban nagyszerű értékek, újszerű formák születtek. Ám létezett ekkor (még) a magyar filmgyártásnak egy másik, szórakoztató filmes, populáris vonulata, amelyre a kritika nemcsak kevéssé figyelt – ez még érthető hozzáállás a filmművészet forradalmi megújulását eredményező korszakban –, hanem jórészt ellenszenvvel tekintett. A kiegyensúlyozatlan helyzetet a közönség billentette helyre, akik csak azért is szerették és tömegesen nézték a nekik szóló filmeket. Jó és rossz munkák nyilván akadtak mindkét oldalon, ám szembeállításuk, egyoldalú fel- és leértékelésük mindenképp aránytévesztéshez vezetett. Márpedig az arányok tekintetében épp a hatvanas évek mutatott máig példátlan kiegyensúlyozottságot a népszerű és a magas filmkultúra tekintetében. Az 1965-ös év, az új hullám zenitje pedig akár jelképesnek is tekinthető, témájában rokon, ráadásul ugyanabban a stúdióban megvalósuló filmpárt produkált: a Szegénylegényeket – és A kőszívű ember fiait. […]

Ha a hatvanas évek populáris filmjeinek teljes korpuszáról nem is, de A kőszívű ember fiairól biztosan elmondhatjuk, hogy méltó alternatívája az új hullámnak. Várkonyi a hatalmas Jókai-életmű egyik legjobb darabját biztos kézzel, a történelmi kalandfilm mű­faji szabályait fölényesen uralva adaptálja. Pergő ritmusban követik egymást a gazdag kiállítású belső és külső felvételek, de egy-egy jelenetnek is megvan a maga dramaturgiája a felvezető »tételmondattól«, a beékelt gegeken át a drámai végkifejletig. Az akciójelenetek látványosak, Hildebrand István képei, a díszletek, a jelmezek – a digitálisan felújított képnek köszönhetően különösképpen – szemet gyönyörködtetők, a színészek játéka kifejező. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc történelmi eseményei a műfaj szabályai szerint egy romantikus családtörténetbe íródnak bele, de sem a történelemkép, sem a családtörténet nem idealizált: a hadvezetés, s ezen keresztül a racionalitást becsvágyra cserélő magyar mentalitás kritikáját is megfogalmazza a film; a záróképen pedig a bátyja helyett életét feláldozó legkisebb fiú golyó ütötte véres mellényére boruló anyát látjuk. Nincs happy ending; a korszak romantikus volt, ezt nem tagadja sem Jókai regénye, sem Várkonyi filmváltozata, a történelmi valóság viszont nem az, s ennek kifejezése sem hiányzik A kőszívű ember fiaiból.” (Filmvilág folyóirat 2017/10, 61-62. old.)

A közönség és az utókor majd dönt és ítél

1965-höz képest annyi a változás, hogy most elkészült egy nagyszabású, látványos, szórakoztató, populáris, hagyományos történelmi film, amely ráadásul bevallottan nemzeti érzelmű, hogy ne mondjuk: „magyarkodni” akar. Az „új hullám” viszont nemhogy egy Szegénylegényeket, de semmit sem produkált. S ne legyenek kétségeink: ha most nem a Most vagy soha!, hanem A kőszívű ember fiai készült volna el, odaátról pontosan ugyanezt a kritikát kapná.

Most és mindig.

A liberális-jakobinus Styx túlpartján élők véleménye pedig teljesen érdektelen.

Bayer Zsolt - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>