Kosztolányi sorai ezek is, a Magyar Nyelv című esszéjéből. S a mai olvasó eltöpreng azon, hogy micsoda szimbólum reszket a francia innocent szó jelentésváltozásában. Hogy miképpen lesz az ártatlanságból bárgyúság és ostobaság. S hogy ez a mai világunk esszenciája. S eltöprengeni való az is, hogy mi svábbogárnak nevezzük azt a rusnya férget, a németek viszont francia bogárnak. Tüneményes…

„A trágya hajdan csemege volt”; Európa hajdan a szabadság, boldogság, gazdagság volt. Ideát, a fal mögött. Aztán sajnos szembejött a valóság. Szembejött Meillet professzor úr örök lelke. Meillet professzor úr mentora lett a francia nyelvészek és filológusok egész generációjának, azoknak, akik kortársaink voltak, s Meillet professzor úr nyomán azt gondolhatták, hogy a magyar nyelv alsóbbrendű és felesleges, a magyarnak nincs civilizációs teljesítménye, a magyar irodalom semmirevaló.

Meillet professzor nyomán napjainkig tovább él az antant és a kisantant önfelmentő világmagyarázata.

S íme: így lettünk ismét Európa megvetettjei. S csak egy pillanatra próbáljuk komolyan venni mindazt, amit ma rólunk sziszegnek s üvöltenek a szellemi nyomorúság önsorsrontó apostolai. Egy pillanatra fogadjuk el, hogy mindenben igazuk van: korlátoztuk az Alkotmánybíróság jogkörét; megnyirbáltuk a sajtószabadságot; megtiltottuk a politikai reklámot a kereskedelmi médiában; jogtalanul nyugdíjba küldtük a bírókat, és a bírósági ügyek áthelyezési jogával ruháztuk fel a Kúria elnökét, miáltal megsértettük a hatalmi ágak szétválasztásának montesquieu-i elvét. Rendben van. És akkor ez most tényleg fasiszta diktatúra? Náci diktatúra? Egyáltalán: tényleg diktatúra? S ha ez diktatúra, akkor mi a neve az észak-koreai rendszernek? Vagy Kubának? Fel tudja fogni egyáltalán a nyugati újságíróhorda, a nyugati „értelmiség”, és ez a sok itthoni rémalak, hogy miről beszél? Nem, nem tudja felfogni. Fasizmus, nácizmus, rasszizmus, ennyit tud lihegni, mert hősiességre vágyik egy tökéletesen hőstelen, nyomorult, kisszerű és pitiáner korban. A mai Magyarország fasiszta meg náci diktatúra, vagy csak úgy diktatúra? Istenem, mennyire rátok férne fél év nácizmus, aztán mindjárt utána fél év kommunizmus, csak hogy érezzétek a törődést! Mennyire jót tenne a világról alkotott tévképzeteiteknek, ha egyszer átélnétek mindazt, ami ellen vívjátok békaegér harcotokat!

Azt mondja a Zsidó Világkongresszus elnöke meg alelnöke, hogy azért tartják Budapesten a kongresszusukat, mert Magyarországon a „legaggasztóbb az antiszemitizmus”. Ezt mondják. S még hozzáteszik, hogy azért is, mert Magyarországon él a legnagyobb számú zsidó közösség, és itt virágzik a zsidó közösségi élet és kultúra. Hát igen. Romániában, Szlovákiában egy szálig kiirtották a zsidóságot az elmondhatatlanul iszonyatos huszadik században. Horthy védte őket 1944-ig, majd megmentette a budapesti zsidóságot. Ennek köszönheti létét a legnagyobb számú zsidó közösség. És ez az iszonyatok és elkövetett rettenetes bűnök ellenére tény.

Mégis: egyedül mirajtunk ég a bélyeg. Ha van az ilyesminek egyáltalán fokmérője, a nácikkal a franciák kollaboráltak a legnagyobb mértékben. Mégis mi vagyunk az „utolsó csatlós”. Persze. A történelmet a győztesek írják. De már olyan régen győztetek. Csak a változatosság kedvéért nem írhatnátok egyszer igazat is?

Franciaországban merényleteket követnek el zsinagógák ellen, a nyílt utcán ölnek meg, vernek meg zsidókat, gyilkolnak meg iskolába igyekvő zsidó gyerekeket. Nálunk egy hülye odalépett egy zsidó rabbihoz az utcán, és azt mondta neki, hogy ő nem szereti a zsidókat. Erre ideszalad a Zsidó Világkongresszus erődemonstrációt tartani, mert nálunk a „legaggasztóbb az antiszemitizmus”.

Áruljátok el: volt már olyan, hogy egyszer, csak egyetlenegyszer életetekben szégyelltétek magatokat?

Mert éppen itt az ideje…

Amúgy: nincs korlátozva az Alkotmánybíróság jogköre. Magyarországon sajtószabadság van. A kereskedelmi médiában a nagy pártok tudnak hirdetni, a kicsik nem, mert nem tudják megfizetni. Ha megtiltják ezekben a politikai reklámokat, az növeli az esélyegyenlőséget a választásokon. A bíróságokon pedig van, ahol évekig tart egy per, máshol pedig unatkoznak, erről szólt az áthelyezési jog felvetése. Ennyit a fasiszta diktatúránkról.

A nyugatról s itthonról lefestett fasiszta diktatúránk pontosan olyan, mint Meillet professzor úr véleménye a nyelvünkről: fizetett politikai gazemberség, amely mögött most a megadóztatott bankok, megadóztatott multik állnak. A Cohn-Bendit-féle idióták pedig azt hiszik, még tart a háborújuk, és a szabadság hőseinek képzelik magukat a trágyadombjukon. A Viviane Reding-féle ostoba technokraták meg nem hisznek semmit sem, csak magasabb polcra akarnak lépni, és együtt úsznak a szennyes árral.

Ennyi maradt mára a büszke Európából.

S maradt még a másodrendűnek tekintett európaiak szemérmetlen kizsákmányolása.

„Van azonban egy lényeges különbség az orosz és a külföldi kizsákmányolók között. Az orosz tudja magáról, hogy igazságtalan, tudatosan marad csirkefogó, mert dúsgazdagon akar élni. A külföldi ezzel szemben teljesen igazságosnak tartja magát, és ebben valahol logikusabb is a gondolkodása az oroszénál, merthogy úgy tartja, jog egyáltalán nem is létezik, hanem csak történelem, azaz a dolgok történelmi menete.”

Ezt Dosztojevszkij írta még 1877-ben, és nekünk üzent vele. S talán azt is említettem már, hogy a történelmet a győztesek írják.

Önmaguknak. Nekünk pedig az lenne a dolgunk, hogy elfogadjuk, kétely és kérdés nélkül, mert a kétely is, a kérdés is: bűn. A „szabadság”, a győztesek szabadságának veszélyeztetése.

„Még a Nagy Péter előtti időkben (…) történt, hogy egy modern gondolkodású moszkvai tiszt francia ruhába bújt és európai szablyát kötött az oldalára. Pontosan a sajátunkkal szembeni megvetéssel kellett kezdenünk. S ha erről a pontról immár két teljes évszázada sem haladtunk sem előre, sem hátra egy tapodtat sem, hát úgy látszik, ezt a hosszú ácsorgási időt szabta ki számunkra a sors. Ha ugyan nem nevezhetjük elmozdulásnak azt, hogy mind jobban nőtt bennünk önmagunk megvetése, főleg, mikor kezdtük egy kicsit alaposabban megérteni Európát. (…) Európa a mi második hazánk, ezt az elsők között hirdetem és hirdettem mindig is. Európa majdnem olyan fontos mindannyiunk számára, mint Oroszország. (…) Orosznak lenni egyet jelent saját nemzetünk lenézésének elvetésével. (…) Amint önmagunkká válunk, végre emberi arculatot öltünk. Ledobjuk mostani majompofánkat, szabad lények leszünk, nem pedig rabszolgák vagy lakájok. Akkor majd emberszámba vesznek, nem tekintenek majd hazátlan, nemzetközi csavargónak, az Európa-imádat, a liberalizmus és a szocializmus semmirekellő bugrisainak.”

Semmit, egyetlen szót sem kell hozzátennünk Fjodor Mihajlovics fenti szavaihoz. Csak az orosz helyett a magyart kell használnunk, és helyben is vagyunk.

Hazaérkeztünk.

És az sem árt, ha tudjuk: ez az Európa már nem az 1877-es Európa. Silányabb, butább, vénebb, álságosabb, képmutatóbb, betegebb, önzőbb és mihasznább. Így aztán helyes, ha mindig szem előtt tartjuk a kérdést, vajon mennyire kell nekünk ez az Európa, és vajon milyen áron?

S kik vagyunk mi egyáltalán?

„A nomád a maga ura. »Isten, ne segíts, csak csodálkozz« – mondja a verekedő magyar legény. Beéri, ha az Isten semleges tanú. Múltunkban alig van közös mű, nagyjaink magukban dolgoztak, a többi magyar rendszerint csak ártott nekik. Innen a pártos hírünk. Nemzeti csapásként emlegetjük, hogy magyar a magyart elemészti, a bajban is árt egymásnak. Ennek a széthúzásnak azonban nagyobb a híre, mint a kára. A civódás persze a magyarnak is ártott, de nemzetféltés tette költővé, a nemzethalál volt a múzsája. A magyar mégis él. Sose tanult a múltból, mindenki a maga urának tartja magát, távoli nagy urat: kánt, vezért, királyt még elismer, sőt kíván, de munkatársat nem. A »cimbora« és a »pajtás« szó százszor melegebben süt a magyar nyelvben, mint a sorstárs, néptárs, vagy maga a barát szó. (…) De a pártoskodás csak addig nem árt neki, amíg hatalmon van. A magyar egyetértés nélkül is jól kormányoz, idegen uralom alatt azonban védtelen. Amíg fajtájából való a kán, a vezér, a király, sose megy szét a nyáj. De idegen népek közt egyszerre lecsúszik a leggyöngébbek közé. A magyar már volt példaadó és uralkodó kisebbség a maga országában, de kifosztott, didergő kisebbség, ha idegen az ura.”

Hát akkor ideje van annak is, hogy Cs. Szabó Lászlót olvassunk, és vegyük komolyan, helyezzük el a magunk korában az olvasottakat. Helyezzük el végre önmagunkat. És eszünkbe se jusson szégyenkezni.

Most nincs miért.

Most másoknak van szégyellnivalójuk. Azt akarják velünk elszégyelltetni. S már megint feláldoznának bennünket, feláldoznának bárkit a saját bűneikért.

De bele fognak pusztulni a hazugságaikba és a gyávaságukba. Nem lesz kár értük.