Egyik kérdésre sem tudom a választ. Ezért íródik ez a cikk. Nem tudom a választ, mert nem vagyok sem szereplője, sem át- és túlélője 1956-nak. Egy vagyok azok közül, akik számára pusztán családi indíttatásból mindig igazodási pont és viszonyítási alap volt 1956.

Kádár János addigra már puha diktatúrájában felnőve pontosan tudtam, hogy ami hivatalosan elhangzik 1956-ról, az mind hazugság, és aki ellenforradalmat mond, az mind gazember. Nem magamtól tudtam ezt, hanem a szüleimtől és a nagyszüleimtől. És azt tudtam leginkább, hogy nincs átjárás. Tudtam, hogy a „szochazások” és a munkásőrök és a pártemberek halálos ellenségeink. Aztán volt egy rövid időszak a rendszerváltás után, amikor azt gondoltam, lehetséges a kiegyezés és a megbékélés. Ma már tudom, nem lehetséges.

Nem lehetséges, mert kiderült, ők 1989-1990 vértelenségét és békességét a mi gyengeségünknek fogták fel és fogják fel azóta is. És azt is tudom, hogy ők soha nem követnének el ilyen „hibát”, ha még egyszer abba a helyzetbe kerülnének, hogy dönthetnek élet és halál nem könnyen eldönthető kérdésében. Ők nagyon gyorsan és rémületesen egyszerűen döntenének. És nem lenne kegyelem. Aki olvasta Dániel Péter Wittner Máriáról írt borzalmait, pontosan tudja, miről beszélek. És nem ám Dániel Péter írása volt a legrettenetesebb.

Hanem azok a kommentárok, amelyeket írtak hozzá. És azok után fogjuk meg a kilincset, akik azokat írták. Így válik világossá 1956 megítélésének megítélhetetlensége. Hiszen egyik oldalon állunk mi, akik szerint a Forradalom minden pillanata megkérdőjelezhetetlen és nagyszerű. (Még a rémes lincselések is, hiszen azon előzmények után, amelyeket a kommunisták műveltek ebben az országban, egyszerűen csoda, hogy nem folyt több vér, és nem volt több népítélet…) De bele kell törődnünk, hogy velünk szemben ott vannak azok, akik mindent másképpen látnak. Akik büszkék szochazás vagy munkásőr vagy pártember apukájukra vagy éppen önmagukra. Akik nem bocsátották meg sohasem, hogy ez az ország egyszer fegyvert is mert fogni ellenük.

És – mondom még egyszer – akik mind a mai napig valamiféle balesetnek élik meg a rendszerváltást. Ők azok, akik szemében Kádár a magyar történelem egyik szent alakja. Keresgélem a párhuzamokat. Felötlik 1848-49 – és annak utóélete. Ahogyan Ferenc József császárból egyszer csak „Ferencjóska” lett, s jöttek a „boldog békeidők”, s a tisztaszobák falára egymás mellé került Kossuth Lajos meg a császár portréja. S megöregedett, reszkető kezű honvédek ültek a fényképezőgép lencséje elé, mellükön a kitüntetéseik, és nem értettek már semmit sem az őket körülvevő világból. Pedig az a világ még érthető volt, és hagyományokkal, bizonyosságokkal bélelt. Ma már ilyesmi sincs. Lassan kilép az életbe az a korosztály, amely a rendszerváltás ellopott pillanatának szülötte. És nem maradt igazodási pontja semmi sem.

1989–1990 nem az, hiszen nincs benne semmi heroikus. 1956-ról pedig nem tud semmit. Legfeljebb annyit, amennyit otthon hall. S vagy azt hallja, hogy a nagypapa harcolt a komcsik és a ruszkik ellen, vagy azt, hogy a nagypapa harcolt a csőcselék ellen, és azért kapott „szochazáért” plecsnit, és a papát felvették felvételi nélkül az egyetemre, és minden jobb volt, szebb volt, és még munkája is volt mindenkinek. De még az M7-es melletti nadrágszíj parcellát is akkor sikerült megszerezni, és apa hazahozott egy kiszuperált Ikarus buszt, és abban nyaraltunk, hahó! Nincs itten átjárás sehonnan sehová. Csak örököljük s örökítjük tovább a kicsike családi legendáriumokat, és nagyjából úgy állunk szemben egymással, mint ahogy szemben állt egykoron Wittner Mária vagy Mansfeld Péter a pufajkásokkal.

És ez még a jobbik eset. A legrémisztőbb, amikor nincs semmi sem. Sem szembenállás, sem gondolat, sem meggyőződés, sem hit, sem elszánás, de még egy csipetnyi értelmezhető gyűlölet sem akad a sifonérban. Csak a kilátástalanság és gondolattalanság. Csak a gyűlölet az egész világ ellen. 1956-ot meg azok ápolgatják még egy darabig, akik legalább egyszer életükben hittek valamiben. S ez vagy a vég előtti utolsó pillanat vagy a szörnyű kataklizma előszobája. Amiből persze még mindig lehet valami. S ami messze nemcsak a mi Forradalmunkról szól, hanem erről a rettenetes világról, amelyet összebarkácsoltunk önmagunknak. És ez a legjobb hírem, egyelőre…