S ha nem ismernénk a történelmi előzményeket immáron 1919 óta, azt hihetnénk, valami sajátos, különös végzet szakadt ránk. Pedig dehogy. Ez mindössze a butaság és a kimeríthetetlen szorgalommal párosuló gonoszság kontinuitása. A tömegember megjelenése a történelem színpadán. Az erkölcsi kiskapuk becsapódása. A végső kilátástalanság. Ahogy Sütő András örökösei megtiltják az író darabjainak játszását nevezett színházban – sokadik felvonásaként a mesterséges, oktalan és undorító cirkusznak, felháborodásnak. S csak apró kiegészítés vagy inkább háttér-információ: Sütő András örököse esetünkben Cselényi László, akit a Duna Tv egykori elnökeként feljelentettek, és nem éppen azért, mert rossz műsort csinált. És most letiltja néhai apósa darabjait, mert ezzel mindjárt meg is kapja a morális felmentést azoktól, akiktől ilyen esetekben meg kell kapni. (Lásd még: Sas József, Hunvald György és a többiek…)

Aztán befut a német színművészeti akadémia tiltakozása. Menetrend szerint, az egyes vágányra. Tényleg elképzelem a német színművészeti akadémiát, amint úgy magától megérkezik hozzájuk a hír, hogy egy kétszáz férőhelyes budapesti színház vezetését megkapta Dörner és Csurka. És a német színművészeti akadémia összerándul, mint az osztriga, ha citromot cseppentenek rá. – Hú, tényleg! – sikkantják a német színművészeti akadémiások, és lázas tiltakozásba fognak. Mert nincs jobb dolguk. Csak a beteg lelkük, a pótcselekvés, no és persze a megrendelők feltétel nélküli kiszolgálása.

Tényleg beteg Európa lelke. Súlyos beteg. S benne Magyarország lelke a legbetegebb.

Magyarországon mindenkinek van erkölcsi felmentés, aki ismeri a kottát. És mindenre van feloldozás. Csak oda kell tartozni.

Van feloldozás Sas Józsefnek, Hunvald Györgynek, köztörvényesnek és idiótának és gazembernek – még Kertész Ákosnak is. Havas Szófiának is. Ha Havas Szófia kijelenti, hogy 1956-ban antiszemita őrjöngés folyt, és 1956 bizony ellenforradalom, akkor nem tiltakozik a német színművészeti akadémia. Itthon pedig nekiállnak megmagyarázni, hogy szegény, hát a családi tragédiák, miegymás… Ha Kertész írja, amit ír, nem huhog a Die Presse megannyi szarjankója, itthon pedig megmagyarázzák, hogy hát mégiscsak egy túlélő, érthető… Itt csak Csurkának nincs magyarázat. Neki csak az apját verték Kistarcsán, a szomszéd cellában, hogy hallja, majd az orra alá tolták a papírt: aláír vagy nem ír alá… De ez nem számít. Csurka rossz kottából játszik. Neki nem jár színház. Neki semmi sem jár, csak ezeknek az önjelölt zseniknek a megvetése.

És amikor gondolná az ember, hogy nem jöhet több elviselni való, akkor megérkezik Dániel Péter, és ezt írja le a kezével és a rothadt lelkével: „Sok ismerős kérdezi tőlem, hogy mit jelent Wittner Mária neve után az
’56-os halálra ítélt jelző. Most tehát közkívánatra megválaszolom. Az egy primitív, köztörvényes, randalírozó és lincselő prosti jelzője. Nem több és nem kevesebb. Ennyit jelent.”

Ott, azon az oldalon már készen áll Dániel Péter felmentése. És mindazoké, akik rothadt lelkének húsevő virágához hozzászóltak. Az egyik például ennyit jegyzett meg egyszerűen: Ki kellett volna végezni. (Mármint Máriát…)

Ne szépítgessük a dolgot. Polgárháború van ebben az országban. A legutolsó 1956 óta zajlik, csak egy időre tűzszünetet hirdetett az árulás jeges iszonyata. De fellángolt ismét. És Dániel rothadt lelkének húsevő virága mindennél pontosabban jellemzi a helyzetet: azok ott, odaát, bármikor közénk lövetnének ismét. S közben sajnálkoznának és feljelentenének minket Európánál, és Európa haragudna, hogy túl otrombán haldoklunk.

S ha majd – az Úristen ne adja! – ezek miatt felülkerekednek azok, akik most Hitlernek maszkírozva menetelnek a falvak főutcáin, akkor majd vádlón ismét ránk fognak mutatni: „Tessék! Megmondtuk előre!” Ezért szólok: miattatok lesz ilyen, ha lesz ilyen. Mindig is miattatok volt. És elbújtatok akkor bárkit közületek, ha kell, csak téged nem, Dániel Péter. Ahhoz nem vagyok elég gyenge, hogy agyonverjelek, bár megérdemelnéd. De meg nem mentenélek semmitől. Viszont azt kívánom neked, amit Leonidász kívánt az áruló, testi-lelki nyomorék Ephialtésnak, amikor az a hátába vezette a perzsákat: „Te ott, Ephialtés! Élj örökké!”

Élj örökké, Dániel Péter. Az idők végezetéig nézzen vissza rád az arcod. Rothadó lelkednek húsevő virága…