Pedig még nem is vagyok öreg. Ötvenkét éves. De ötvenkét év alatt többet változott a világ körülöttem, mint hajdan ötszáz év alatt.

S ha már én nem látom, nem találom az ismerős, a megszokott, a lakható és szerethető világomat, vajon mit érezhetnek az öregek?

Furcsa üdvtörténet ez, Istenem…

Huxley is szomorúan integet az örökre eltűnő régi világból, és nem hagy kibúvót: „A haladás valójában modern mítosz, amely a reneszánsz korában keletkezett, és a 18-19. században teljesedett ki. Korábban azt gondolták, hogy volt egy múltbéli aranykor, és ennek elmúltával csak romlanak a dolgok. A reneszánsztól kezdve folyamatos haladás az osztályrészünk, és az aranykor még előttünk, a jövőben van. E mítosz különböző változatait ismerjük. A 18. században rendkívül népszerű volt az a gondolat, mely szerint, ha megszabadulunk a papoktól és királyoktól, akkor automatikusan ránk köszönt az aranykor. A 19. század mítosza szerint pedig az iparosodás hozta volna el az egyetemes békét.

A mítosz e kifejeződése meglehetősen fájdalmas véget ért ebben a században; az első világháború és az orosz forradalom már eléggé megtépázta, majd pedig a második világháború és az atombomba eltörölte azt.” Huxley még nem ismerhette teljes mélységében a liberális demokráciákat és a haladás legújabb fétisét, a globalizációt. Ha ismerte volna, nem lett volna ennyire optimista.

Igen, a reneszánsz óta tartó folyamatos és megállíthatatlan haladásunk legutolsó stációja a világkereskedelem. A szatócsok apoteózisa. Úgy tűnik, üdvtörténetünk eme grádicsán fogunk elpusztulni.

Nem büszkén, állva, hanem csak sorban állva, valamelyik új tárgyért, amely nélkül aktuálisan elképzelhetetlennek fog tűnni az élet.

Néhány zseni megorrontotta mindezt, már nagyon régen. De sajnos nekünk már nincsen nagyon régen. Még régen sem. Csak a most van. Így aztán az egykorvolt zsenik sejtései is beköltöztek a porszagú, homályos, lassan már senki által sem látogatott, örökre bezárt antikváriumokba. Ott gyülekeznek a régi sejtések, avas szalonnát esznek újságpapírból, rossz, karcos pálinkát isznak rá, elszínak egy-egy „virzsíniát”, és soha nem lesz belőlük megváltás.

Pedig erről álmodtak valaha.

Amikor még ráismertek maguk körül a világra.

Erről álmodott Thomas Mann, amikor életre félte és gondolta Hans Castorpot. De kár lenne nem látni, hogy az ő nagy beszélgetései is a Varázshegyen zajlanak, távol az igazi élettől, kiszakítva a valóságból. De legalább még zajlanak…

„…Clairvaux-i Bernát például a tökéletességnek merőben más rangsorát tanította, mint amiről Herr Lodovico valaha is álmodott. Akarják tudni, melyet? A legalsó fokon álló ember szerinte a »malomban« van, a második a »szántóföldön«, a harmadik és legdicsérőbb pedig… ide ne hallgasson Settembrini!… a »nyoszolyán«. A malom a világi élet jelképe… elég ügyesen megválasztott szimbólum. A szántóföld a világi ember lelkét jelenti, amelyen a prédikátor és az egyházi oktató dolgozik. Ez a fokozat már tiszteletre méltóbb. A nyoszolyán azonban…

- Elég, elég! Tudjuk! – kiáltott fel Settembrini. – Uraim, most a henyék nyoszolyájának hasznát és célját szándékozik kifejteni!

- Nem is tudtam, hogy ennyire prűd, Lodovico! Ki hinné, amikor a lányokra kacsingat. Hol van a pogány elfogulatlanság? Nos, a nyoszolya az a hely, ahol a szerelmes közösül szívének áhítottjával, jelképesen pedig a világtól és teremtményeitől való elmélkedő elvonultságot jelenti Istennel való közösülés céljából.

Puh! Andate, andate! – tiltakozott az olasz félig sírva.

Nevettek. Settembrini méltóságteljesen folytatta:

- Nem, nem, én európai vagyok, nyugati. A maga rangsorolása, professore, hamisítatlan Kelet.
A Kelet megveti a tevékenységet. Lao-ce azt tanította, hogy a semmittevés hasznosabb, mint bármi más égen és földön. Ha mindenki abbahagyja a tevékenykedést, akkor teljes nyugalom és békesség uralkodik majdan a földön. Itt van magának a közösülés. (…)

– Sajnálom, hogy nem tetszik, amit mondok, de kötelességünk, hogy a jelenségeket különválasszuk, rendezzük, és a homo Dei eszméjét ne szennyezzük be tisztátalan alkotóelemekkel. Ti, olaszok, feltaláltátok a váltóüzletet és a bankot: Isten bocsássa meg! De az angolok feltalálták a gazdasági alapokra fektetett társadalomtudományt, és ezt az ember géniusza sosem bocsátja meg nekik.” Ilyen beszélgetések zajlottak hajdanán, egy talán sosem volt időben és korban, amikor Európa azonos volt önmagával. És már akkor is a Varázshegyen, a tüdőgümőkórok határolta, semmibe kanyargó mezsgyén.

Aztán Cs. Szabó László lerángatta a Gondolatot a Varázshegyről, egy végképp széthullani készülő világban, de Európa még akkor is azonos volt önmagával: „Nemrég olvastam egy amerikai tanulmányt arról az ipari forradalomról, amelyet az első gőzgéptől számítunk, pedig csak most kezdődik igazán. Ha a világ előbb-utóbb meg is szabadul a világháború összes gazdasági következményétől, a mélyebb, tektonikus rengés fölött ma már se a Cobdenek szabadelvűségének, se a Marxok biblikus vízió­jának nincs hatalma. Tűrni kell, ez az egyetlen bölcsesség. A paraszttársadalom az emberiség történetében először változik át ipari társadalommá. Nagyon fáj a vedlés.

Szomorú forradalom, embergyalázó vedlés. Egy idő óta, írja az amerikai szerző, a forradalom főleg a félig tanult – half skilled – munkást szaporítja. A napszámos válláról leveszi a zsákot, de már nem engedi a gépig. Csak egy csavarig. (Köztudomású, hogy Chaplin egy egész filmet írt erről.) A zsákhordó kihal, de utánahal a romantikus proletár is, aki még egy egész gép rabja volt. Már az igavonás és a szakmunka is túl emberséges állapot, a kivételesek joga. A szakmunkás vezérkar alá egy csavarforgató csorda gyűl, a félig tanult munkás.

A fél-intellektus párja.

Megvallom, olvasás közben folyton az utóbbin járt az eszem.

A közép-európai középfokú oktatás s az amerikai esti tanfolyamok remekművén. Keyserling sofőrtípusnak hívta. Csakhogy ez a sofőr az íróasztalnál ül, lassacskán övé minden ország. A gazda és a kiművelt fő közt lebeg örök hazátlanul, amahhoz leereszkedik, mint tervgazda, emezt széttapossa, mint hatóság. Hol­ott a kapa mellől kidőlne, egy széklábat nem tud megfaragni, s agyvérzést kapna egy igazi könyvtől. A gép megötödölte a parasztot, a kézművest, s ma már a napszámos és az ipari proletár egyéniségét is sokallja. Végre egyenlők leszünk, se fönn, se lenn, de valamivel a közép alatt. Ehhez a közép-alacsony egyenlőséghez éppen a félműveltség s a féltanultság való.

Erasmus s egy analfabéta parasztgazda, Dürer s egy szabad világcsavargó jól összefért egymással, mindegyik a maga esze után járt. Egész ember volt mind a kettő; a paraszt épp olyan alaposan értett a szőlőműveléshez, mint Erasmus az egyházatyákhoz. A félig tanult munkás azonban már egy életen át csak a csavarig jut, s a félintellektus a szellemi vagdalékig. Csak más szájából tud tanulni: a propaganda, a mozi, a rádió, a világnézeti tanfolyam mindent megrág neki. Nevelni latinul: educere, azaz kivonni, kihámozni a lappangó gondolatot. A magad gondolatát. De nevelni ma annyi, mint szájbarágni. Nem csoda, ha az igazán tanultak már szívesebben bíznák a világ üdvét egy mesemondó, öreg parasztra, mint a betanított díjnokokra.

»A gazda pofájába akarta vágni, hogy ganyé, hát a pofájába vágta, s ehhez nem kellett szakszervezet, se tízezer egyesült munkás, megmondta szemtől szembe, ahogy férfiak közt szokás. Mitől félhetett volna? Volt egy mestersége.«

Így ír Giono a paraszthoz címzett levelében a cipész apjáról. És így írt Péguy az orléans-i székfonó rokonai­ról. És így ír Huxley a háború előtti olaszokról. Az irodalom egyetlen jajkiáltás a Dunától Amerikáig (a Volgától már nem lehet): a Szellem keresi az embert, mint Herkules az eltűnt Hylast. De a kiáltásra csak a kollektív fűszálak felelnek.

Nem hiszed? Nézz körül. Amit látsz: a félműveltek lázadása.”

(Folytatjuk)

Bayer Zsolt - ]]>www.magyarhirlap.hu]]>

Tisztelt olvasók! Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: ]]>https://www.facebook.com/flagmagazin]]>
- Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!

]]>www.flagmagazin.hu]]>