S a fenti gondolat gyakran visszaköszön mostanában mindazok érvelésében, akik nem tudnak mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy ennyien vonultak utcára a kormányt támogatandó. Vissza-visszatérő motívum az „ethosztalanság”, no és persze az, hogy a szervezők jól élnek a kormány regnálásának köszönhetően, közpénzek garmadáját teszik zsebre, így természetesen anyagi érdekeik által vezérelve állnak a hatalom mellé.

S ezzel ellentétben az ellenzék tiszta, minden érdektől mentes, csupa hazáját féltő, derék ember, akik aggódnak a demokráciáért.

Nagyon megrémültem olvasván Mészáros Tamást, hogy én ethosztalan vagyok, ő pedig csupa ethosz. Nehéz az ilyesmivel szembesülni, na!

El is határoztam, hogy megkeresem Mészáros Tamás ethoszát. Megkeresem, felkutatom, még ha az idők végezetéig tart is, és aztán jól elorzom tőle, legyen végre nekem is olyanom.

És nekiláttam.

Felkerestem az összes olyan helyet, ahol Mészáros Tamás meg a vele hasonszőrűek ethoszát sejtettem.
Mély, dohos, sötét pincékbe bújtam, s nagy, lapos köveket emeltem fel, hátha azok alatt van Mészárosék ethosza. Amik széjjelszaladtak a kövek alól, nagyon hasonlítottak Mészárosék ethoszára, de mégsem volt az, egyik sem.
Mentem hát tovább.

Egykori párttitkárok lelkének eldugott zugaiban kutattam tovább – ott leltem is néhány ethoszdarabkát, de a nagy, végső és igazi ethosz még mindig nem volt meg. Elhagyott reterátokat is felkerestem, hátha ott – de ott sem. S nem volt meg a Mészárosék ethosza a bűzlő mocsarakban, lápokban, imbolygó lidércfények derengésében, sáskajárásokban, dögvészekben, hét csapásban s hét főbűnben sem. Mindenhol csak a Mészárosék ethoszának egy-egy apró részlete lakozott.

Elkeseredtem.

Fájt a gondolat, hogy nem találom meg a vágyva vágyott ethoszt, és így pusztulok majd, ethosztalanul.
De amikor szinte már teljesen feladtam a reményt, rám mosolygott a szerencse.

Elém toppant a Mészárosék ethosza.

És most itt áll – és megszemlélhetjük, egészen közelről.
Nincsen arca a Mészárosék ethoszának. Neve sincsen neki. Százmillió forint – az a Mészárosék ethosza. Ennyit kapott a Mészáros az előző kormányzattól, hogy népszerűsítse és dokumentálja az Európa kulturális fővárosa eseménysorozatot. Tessék elolvasni a Narancsban vagy az Atlatszo.hu-n, miképpen népszerűsített és dokumentált Mészáros.

Sehogyan sem.

Szart se csinált a Mészáros százmillió forintért. Ócska, vágatlan, amatőr felvételeket, hibásan legépelt, hasznavehetetlen interjúkat hagyott maga után a Mészáros – százmillió forintért.

Ez tehát a Mészárosék ethosza. Pőrén, feketén-fehéren. Szemét, pocsék, mocskos alibi munka – százmillió forintért.

S mialatt ezzel az ethosszal a hátuk mögött élik mindennapjaikat, bárkit és bármikor megvádolnak saját bűnükkel. Saját aljasságukkal. Saját csalásukkal. Ebben profik és verhetetlenek.

Nézzük csak a magam példáját: 2000–2002 között forgattam az 1100 év Európa közepén című sorozatomat. 65 epizód, 65-ször fél óra, amely külföldön forgott. 40 milliót kaptam rá. Negyvenet. Elkészült. Ma már kultuszfilmnek számít számos helyen, Madách-díjat is kaptam érte – ó, mennyire őrjöngtek a díj miatt az ethosztulajdonosok meg a primitív, tehetségtelen, ócska kisnyilasok! És elmondták, egymilliószor mondták el 2002 után, hogy elloptam azt a pénzt, és nem csináltam belőle semmit sem.

Most 35 milliót kaptam, hogy leforgassam belőle a 14-szer egyórás Másfél millió lépés Magyarországon című sorozatot, és egy 20 részes munkát Lengyelországról. Az első már kész, a lengyelországi munkát egy hónap múlva kezdem.

És egy éve hörögnek, hogy megint „lopom a közpénzt”, meg hogy vazallus vagyok, s persze ezért a pénzért védem a kormányt.

Hát persze…

És természetesen nekünk nincsen ethoszunk.
A Mészárosék meg százmilliót lopnak – de az csupa-csupa ethosz.

És ők ingyen, meggyőződésből védik az előző garnitúrát.
Nem baj. Nem baj, fiúk. Én majd szégyenkezem helyettetek is…