A két veszett patkány ezek után hálából gereblyével, husánggal összeverte, és elvette mobiltelefonját.

Ennyi a hír.

A viszonylag nagy nyilvánosságot kapott esetet egészítsük ki egy másikkal: néhány héttel korábban Szolnokon, egy buszmegállóban cigány suhancok (16-17 évesek) bántalmaztak egy iskolából hazatartó kilencéves kislányt, és elvették értékeit.


A két hírt mindenképpen együtt kell kezelnünk. A mögöttük meghúzódó borzalom miatt.

Ugyanis e két hír arról tanúskodik, hogy ismét ledőlnek korábban mozdíthatatlannak hitt tabuk.

Az öregség és a gyerekség – mégiscsak tabu. Ez nem azt jelenti, hogy korábban, bármikor nem sértették meg ezeket, hogy ne bántottak vagy éppen öltek volna meg öreget vagy gyereket beteg állatok, de a társadalomban ez akkor is tabuként kezelt életkor volt. (Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy a börtönökben a gyerekek ellen bűnt elkövetőket a legszigorúbban ítéli meg és el a bűnözőtársadalom. Is. Az ilyen elkövetőknek odabent pokollá teszik életét – nagyon helyesen, tegyük mindjárt hozzá.

A tabu fontos egy társadalomban. Szabályoz, fegyelmez, erkölcsi mércét állít, visszatart. Tabuk nélkül aligha van társadalom, és aligha van emberinek nevezhető élet. Tabuk nélkül a Mad Max világa jön el.

A magyar társadalom perifériáján, vagy egyenesen a társadalmon kívül cigányok egy része szemmel láthatóan felmondta ezeket a tabukat. Egyre gyakoribb az általuk elkövetett, védekezésre képtelen gyerekek vagy öregemberek elleni bűntény. Brutális verések, bántalmazások, rablások, erőszaktevés, csonkolás – és mindez felfoghatatlan értelmetlenséggel. Mert miért kell megerőszakolni és baltával megcsonkítani egy nyolcvankét éves öregasszonyt – négyszáz forintért? Mert ez történt nemrég odafent Zemplénben. Miért nem elég elvenni tőle, ha már ez lett a megélhetés legbiztosabb módja? Miért ez a vadállati brutalitás?

A Nádudvaron félholtra vert öregasszony beszámol arról, hogy a két patkány végig röhögött, miközben verte őt. Miközben kérlelte őket, hogy ne bántsák.

Ezen a ponton azért mégis csak muszáj feltenni a kérdést, hogy ez a két tizenhárom éves egyed egyáltalán nevezhető-e embernek?


Nem. Ezek nem emberek.

Ezek valami olyan minőséget képviselnek a társadalomban, amely ellen a társadalomnak muszáj védekeznie.

Ez a két tizenhárom éves fehérjehalmaz amúgy nem büntethető. És ebből a szikár tényből még számtalan kérdés következik. Mindenekelőtt az, hogy akkor mi a teendő? Várni, amíg büntethetők lesznek? És addig még hány öreget, gyereket fognak brutálisan összeverni, vagy – ne adj’ Isten! – megölni? És az vajon kinek lesz a felelőssége? Kérdés továbbá, ha ezek nem büntethetők, akkor büntethetők-e a szüleik? Vagy ez csak a nem cigányok esetében áll fenn, ha róluk van szó, akkor más a helyzet? És ha igen, akkor miért van ez így? Számtalan faluban járva mesélik a helyiek, hogy a cigány uzsorás tizenhárom, tizenkét éves cigány lányokkal „él együtt”. Bárki más ilyen korú gyerekekkel „élne együtt”, azonnal sittre vágnák, és odabent köcsög lenne belőle, mert a börtöntársadalom ezt sem viseli. Mi jogosítja fel ezeket arra, hogy rájuk ne vonatkozzon a törvény?

És egyáltalán, tegyük fel végre a legfontosabb kérdést: meddig köteles tűrni a társadalom mindezt?

Képzeljük csak el, ahogy a félholtra vert nádudvari öregasszony majd felépül, és hazamegy a kórházból. És a két tizenhárom éves patkány ott él a szomszédjában továbbra is, bántatlanul, büntetlenül. És majd naponta beleröhögnek az öregasszony arcába. Annak biztos tudatában, hogy ők nem büntethetők.

Ezt tényleg tűrni kell?

Valóban erről szólna Európa?

Tényleg nem büntethetők?