- 0
Valamiért nem hagy nyugodni a Nádudvaron összevert nyolcvanéves asszony esete.Emlékeztetőül: két tizenhárom éves cigány kölök félholtra verte saját háza udvarán az asszonyt, aki rendszeresen beengedte őket magához, hagyta, hogy egyenek a kertben termő gyümölcsökből.
A két veszett patkány ezek után hálából gereblyével, husánggal összeverte, és elvette mobiltelefonját.
Ennyi a hír.
A viszonylag nagy nyilvánosságot kapott esetet egészítsük ki egy másikkal: néhány héttel korábban Szolnokon, egy buszmegállóban cigány suhancok (16-17 évesek) bántalmaztak egy iskolából hazatartó kilencéves kislányt, és elvették értékeit.
A két hírt mindenképpen együtt kell kezelnünk. A mögöttük meghúzódó borzalom miatt.
Ugyanis e két hír arról tanúskodik, hogy ismét ledőlnek korábban mozdíthatatlannak hitt tabuk.
Az öregség és a gyerekség – mégiscsak tabu. Ez nem azt jelenti, hogy korábban, bármikor nem sértették meg ezeket, hogy ne bántottak vagy éppen öltek volna meg öreget vagy gyereket beteg állatok, de a társadalomban ez akkor is tabuként kezelt életkor volt. (Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy a börtönökben a gyerekek ellen bűnt elkövetőket a legszigorúbban ítéli meg és el a bűnözőtársadalom. Is. Az ilyen elkövetőknek odabent pokollá teszik életét – nagyon helyesen, tegyük mindjárt hozzá.
A tabu fontos egy társadalomban. Szabályoz, fegyelmez, erkölcsi mércét állít, visszatart. Tabuk nélkül aligha van társadalom, és aligha van emberinek nevezhető élet. Tabuk nélkül a Mad Max világa jön el.
A magyar társadalom perifériáján, vagy egyenesen a társadalmon kívül cigányok egy része szemmel láthatóan felmondta ezeket a tabukat. Egyre gyakoribb az általuk elkövetett, védekezésre képtelen gyerekek vagy öregemberek elleni bűntény. Brutális verések, bántalmazások, rablások, erőszaktevés, csonkolás – és mindez felfoghatatlan értelmetlenséggel. Mert miért kell megerőszakolni és baltával megcsonkítani egy nyolcvankét éves öregasszonyt – négyszáz forintért? Mert ez történt nemrég odafent Zemplénben. Miért nem elég elvenni tőle, ha már ez lett a megélhetés legbiztosabb módja? Miért ez a vadállati brutalitás?
A Nádudvaron félholtra vert öregasszony beszámol arról, hogy a két patkány végig röhögött, miközben verte őt. Miközben kérlelte őket, hogy ne bántsák.
Ezen a ponton azért mégis csak muszáj feltenni a kérdést, hogy ez a két tizenhárom éves egyed egyáltalán nevezhető-e embernek?
Nem. Ezek nem emberek.
Ezek valami olyan minőséget képviselnek a társadalomban, amely ellen a társadalomnak muszáj védekeznie.
Ez a két tizenhárom éves fehérjehalmaz amúgy nem büntethető. És ebből a szikár tényből még számtalan kérdés következik. Mindenekelőtt az, hogy akkor mi a teendő? Várni, amíg büntethetők lesznek? És addig még hány öreget, gyereket fognak brutálisan összeverni, vagy – ne adj’ Isten! – megölni? És az vajon kinek lesz a felelőssége? Kérdés továbbá, ha ezek nem büntethetők, akkor büntethetők-e a szüleik? Vagy ez csak a nem cigányok esetében áll fenn, ha róluk van szó, akkor más a helyzet? És ha igen, akkor miért van ez így? Számtalan faluban járva mesélik a helyiek, hogy a cigány uzsorás tizenhárom, tizenkét éves cigány lányokkal „él együtt”. Bárki más ilyen korú gyerekekkel „élne együtt”, azonnal sittre vágnák, és odabent köcsög lenne belőle, mert a börtöntársadalom ezt sem viseli. Mi jogosítja fel ezeket arra, hogy rájuk ne vonatkozzon a törvény?
És egyáltalán, tegyük fel végre a legfontosabb kérdést: meddig köteles tűrni a társadalom mindezt?
Képzeljük csak el, ahogy a félholtra vert nádudvari öregasszony majd felépül, és hazamegy a kórházból. És a két tizenhárom éves patkány ott él a szomszédjában továbbra is, bántatlanul, büntetlenül. És majd naponta beleröhögnek az öregasszony arcába. Annak biztos tudatában, hogy ők nem büntethetők.
Ezt tényleg tűrni kell?
Valóban erről szólna Európa?
Tényleg nem büntethetők?
Ennyi a hír.
A viszonylag nagy nyilvánosságot kapott esetet egészítsük ki egy másikkal: néhány héttel korábban Szolnokon, egy buszmegállóban cigány suhancok (16-17 évesek) bántalmaztak egy iskolából hazatartó kilencéves kislányt, és elvették értékeit.
A két hírt mindenképpen együtt kell kezelnünk. A mögöttük meghúzódó borzalom miatt.
Ugyanis e két hír arról tanúskodik, hogy ismét ledőlnek korábban mozdíthatatlannak hitt tabuk.
Az öregség és a gyerekség – mégiscsak tabu. Ez nem azt jelenti, hogy korábban, bármikor nem sértették meg ezeket, hogy ne bántottak vagy éppen öltek volna meg öreget vagy gyereket beteg állatok, de a társadalomban ez akkor is tabuként kezelt életkor volt. (Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy a börtönökben a gyerekek ellen bűnt elkövetőket a legszigorúbban ítéli meg és el a bűnözőtársadalom. Is. Az ilyen elkövetőknek odabent pokollá teszik életét – nagyon helyesen, tegyük mindjárt hozzá.
A tabu fontos egy társadalomban. Szabályoz, fegyelmez, erkölcsi mércét állít, visszatart. Tabuk nélkül aligha van társadalom, és aligha van emberinek nevezhető élet. Tabuk nélkül a Mad Max világa jön el.
A magyar társadalom perifériáján, vagy egyenesen a társadalmon kívül cigányok egy része szemmel láthatóan felmondta ezeket a tabukat. Egyre gyakoribb az általuk elkövetett, védekezésre képtelen gyerekek vagy öregemberek elleni bűntény. Brutális verések, bántalmazások, rablások, erőszaktevés, csonkolás – és mindez felfoghatatlan értelmetlenséggel. Mert miért kell megerőszakolni és baltával megcsonkítani egy nyolcvankét éves öregasszonyt – négyszáz forintért? Mert ez történt nemrég odafent Zemplénben. Miért nem elég elvenni tőle, ha már ez lett a megélhetés legbiztosabb módja? Miért ez a vadállati brutalitás?
A Nádudvaron félholtra vert öregasszony beszámol arról, hogy a két patkány végig röhögött, miközben verte őt. Miközben kérlelte őket, hogy ne bántsák.
Ezen a ponton azért mégis csak muszáj feltenni a kérdést, hogy ez a két tizenhárom éves egyed egyáltalán nevezhető-e embernek?
Nem. Ezek nem emberek.
Ezek valami olyan minőséget képviselnek a társadalomban, amely ellen a társadalomnak muszáj védekeznie.
Ez a két tizenhárom éves fehérjehalmaz amúgy nem büntethető. És ebből a szikár tényből még számtalan kérdés következik. Mindenekelőtt az, hogy akkor mi a teendő? Várni, amíg büntethetők lesznek? És addig még hány öreget, gyereket fognak brutálisan összeverni, vagy – ne adj’ Isten! – megölni? És az vajon kinek lesz a felelőssége? Kérdés továbbá, ha ezek nem büntethetők, akkor büntethetők-e a szüleik? Vagy ez csak a nem cigányok esetében áll fenn, ha róluk van szó, akkor más a helyzet? És ha igen, akkor miért van ez így? Számtalan faluban járva mesélik a helyiek, hogy a cigány uzsorás tizenhárom, tizenkét éves cigány lányokkal „él együtt”. Bárki más ilyen korú gyerekekkel „élne együtt”, azonnal sittre vágnák, és odabent köcsög lenne belőle, mert a börtöntársadalom ezt sem viseli. Mi jogosítja fel ezeket arra, hogy rájuk ne vonatkozzon a törvény?
És egyáltalán, tegyük fel végre a legfontosabb kérdést: meddig köteles tűrni a társadalom mindezt?
Képzeljük csak el, ahogy a félholtra vert nádudvari öregasszony majd felépül, és hazamegy a kórházból. És a két tizenhárom éves patkány ott él a szomszédjában továbbra is, bántatlanul, büntetlenül. És majd naponta beleröhögnek az öregasszony arcába. Annak biztos tudatában, hogy ők nem büntethetők.
Ezt tényleg tűrni kell?
Valóban erről szólna Európa?
Tényleg nem büntethetők?
Bayer Zsolt, magyarhirlap.hu
