Ma 2019 február 16. Julianna, Lilla napja van. Holnap Donát napja lesz.
Bayer Zsolt búcsúbeszéde Lovas István temetésén

Bayer Zsolt búcsúbeszéde Lovas István temetésén

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

Drága barátom, drága Pista, Isten veled…

Családja, barátai, pályatársai és munkatársai körében, mély részvét mellett búcsúztatták el a Farkasréti temetőben életének 73. évében elhunyt kollégánkat, Lovas Istvánt, akitől a ravatalnál Bayer Zsolt vett végső búcsút.

Aki soha nem tudott elfáradni...

Jöttünk, hogy elbúcsúzzunk egy embertől, aki nem tudott elfáradni.

Ezt tőle tudom, ő mondta nekem, amikor egyszer régen, még az ős-Sajtóklub idején elkövettem azt a meggondolatlanságot, hogy beültem mellé az autójába. Igen, egy dolgot nem volt szabad: beülni Pista mellé az autóba, mert Pista autópályán kétszázzal, lakott területen pedig százhússzal „vánszorgott” – de akkor ezt még nem tudtam, így beültem mellé, és dermedt rémületemet élénk beszélgetéssel kívántam leplezni, ezért megkérdeztem tőle:

Pista, hogyhogy nem vagy fáradt?

Kérdésem jogos volt, hiszen éjjel jöttünk haza Prágából, de ő már hajnalok hajnalán fent volt, aztán egész nap dolgozott, este levezette a Sajtóklubot, és úgy száguldottunk keresztül Bicskén, mintha tizenkét órát aludt volna. Ezért kérdeztem: – Pista, hogyhogy nem vagy fáradt?

És akkor rám nézett, azzal az utánozhatatlan és felejthetetlen kisfiús mosolyával, és azt mondta:

– Zsocám, én nem tudok elfáradni…

Ebben maradtunk. Ki lett mondva, hogy ő az ember, aki nem tud elfáradni, és attól fogva erről nem is kellett beszélni többé, ez tény volt és bizonyosság, mint hogy reggel felkel a nap, de a Pista azért egy kicsit korábban…

Lovas István nem volt 21. századi ember. Amúgy éppen onnan lehet felismerni az igazi nagyságot, hogy nincsen köze ehhez a törpe korhoz.

Igen, Pista olyan volt, mintha Móricz Zsigmond vagy Szabó Dezső valamelyik regényéből lépett volna ki. Ő volt Turi Dani a Sáraranyból, vagy még inkább Az elsodort falu Farkas Miklósa. Igen, Farkas Miklós, aki így fakad ki egyszer a hatalmas regényfolyamban:

„Ha nálunk akad ember, kiben a faj ereje bármely tehetségben felzsúfolódott: szerencsétlen és már az anyja méhében elítélt ember. Mert nincsenek megfelelő utak, ahol lezúgassa erőit, nagyszerű vállalkozásokba élje életét, hát bizarrságokba, szobatudományba, lumpolásokba kell széjjel tékozolnia magát, hogy meg ne pukkadjon. A magyar külön temperamentumával, elátkozott királyfi-lelkével sem ért el a demokrata versenyig. (…) A magyarnak mindig kell valaki, aki szeresse, biztatgassa, elismerje, másképp elbitangol, elzüllik. Nincs magánosabb szomorúság a világon, mint egy magyar tehetség! Miénk a vér ömlése, a bezúzott homlok, a nehéz munka birkózása s hozzánk botlott kis ügyeseké a tejfel. A magyar a világtörténelem legnagyobb balekja, és ez sohasem lesz másképp.”

Aki ismerte, tudja, hogy bizony sok volt benne ebből a Farkas Miklósból, ebből a magányosságból, ebből a pesszimizmusból, ebből az őserőből, ebből az örök magyar balekságból – s leginkább ebből az elesettségből.

Hatalmas, bivalyerős, konok, soha el nem fáradó óriás volt Pista, de mindig kellett valaki, aki szeresse, biztatgassa, elismerje, mert e nélkül hajlamos volt az elbitangolásra.

Félek, hogy néha nem szerettük, biztatgattuk eléggé, s nem ismertük el úgy, ahogy megérdemelte volna.

Persze, hogy nem – mentegetjük most magunkat az utolsó órán –, hogy is szerethettük volna eléggé, hiszen nem volt könnyű ember, nem volt könnyű őt csak szeretni.

Valóban nem. Miképpen nem volt 21. századi ember, úgy könnyű ember sem volt. Az elhivatottak ugyanis soha sem azok.

Az elhivatott emberekben keserűség van, nagy akarat van, az elhivatott emberekben mindig ordít a hatalmas igazság, mert hát ők többet látnak a világból, mint mi, többiek, és ez az ordító igazság lesz idővel olyan zavaró és nehezen szerethető. S ha már Az elsodort faluval példálóztam, hadd idézzek ide még egy mondatot, ami fölöttébb ideillik:

“Én nem tartok lelket magamnál, ez felesleges luxus”.

Ilyen volt Pista.

Megpróbálta elhitetni a világgal, hogy nem tart magánál lelket, mert az felesleges luxus.

De valójában alig ismertem embert, akinek nagyobb, sebezhetőbb, gyermekibb, sérülékenyebb, kihasználhatóbb lelke lett volna.

Éppen ezért rejtegette…

És most itt állunk, az utolsó, a végső pillanatban, szavakat keresgélve, önváddal telve, az elkésettség iszonyával, és el-elharapott félmondatokkal, idétlen dadogással találgatjuk, hogy is mehetett el az az ember, aki soha nem tudott elfáradni.

Hogy is mehetett el éppen a Lovas Pista…

Úgy, hogy végül mégis elfáradt. Belefáradt.

Elvitte a nagy lelke, a nagy szíve, s a korszellem. Legyőzte őt is a 21. század. Hát úgy álljunk itt, az ő sírjánál, hogy legalább most, a halálában legyünk méltóak őhozzá.

Drága barátom, drága Pista, Isten veled…

Bayer Zsolt - ]]>www.magyaridok.hu]]>

Hozzászólások

Béla
2018-07-07 10:48
Halotti beszéd Látjátok feleim, egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt. Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szivünkhöz közel álló. De nincs már. Akár a föld. Jaj, összedőlt a kincstár. Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány. Nem élt belőle több és most sem él, s mint fán se nő egyforma két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló. Nézzétek e főt, ez összeomló, kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz, mely a kimondhatatlan ködbe vész kővé meredve, mint egy ereklye, s rá ékírással van karcolva ritka, egyetlen életének ősi titka. Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. Mindenki tudta és hirdette: ő volt. Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja, mint vízbe süllyedt templomok harangja a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég: "Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék", vagy bort ivott és boldogan meredt a kezében égő, olcsó cigaretta füstjére, és futott, telefonált, és szőtte álmát, mint színes fonált: a homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy. Keresheted őt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, a múltba sem és a gazdag jövőben akárki megszülethet már, csak ő nem. Többé soha nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya. Szegény a forgandó tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse. Édes barátaim, olyan ez éppen, mint az az ember ottan a mesében. Az élet egyszer csak őrája gondolt, mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...", majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt, s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... " Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt-néma szobra. Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon egyszer Kosztolányi
Béla
2018-07-07 10:48
Halotti beszéd Látjátok feleim, egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt. Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szivünkhöz közel álló. De nincs már. Akár a föld. Jaj, összedőlt a kincstár. Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány. Nem élt belőle több és most sem él, s mint fán se nő egyforma két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló. Nézzétek e főt, ez összeomló, kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz, mely a kimondhatatlan ködbe vész kővé meredve, mint egy ereklye, s rá ékírással van karcolva ritka, egyetlen életének ősi titka. Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. Mindenki tudta és hirdette: ő volt. Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja, mint vízbe süllyedt templomok harangja a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég: "Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék", vagy bort ivott és boldogan meredt a kezében égő, olcsó cigaretta füstjére, és futott, telefonált, és szőtte álmát, mint színes fonált: a homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy. Keresheted őt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, a múltba sem és a gazdag jövőben akárki megszülethet már, csak ő nem. Többé soha nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya. Szegény a forgandó tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse. Édes barátaim, olyan ez éppen, mint az az ember ottan a mesében. Az élet egyszer csak őrája gondolt, mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...", majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt, s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... " Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt-néma szobra. Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon egyszer

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Jobbegyenes (1464) Gazdaság (601) Gasztronómia (539) Életmód (1) Nagyvilág (1296) Mondom a magamét (3341) Történelem (3) Tv fotel (65) Emberi kapcsolatok (36) Autómánia (61) Egészség (50) Sport (727) Belföld (5) Politika (1571) Mozi világ (440) Rejtőzködő magyarország (171) Vetítő (37) Kultúra (3) Tereb (125) Szépségápolás (15) Irodalmi kávéház (452) Heti lámpás (196) Alámerült atlantiszom (142) Mozaik (6) Flag gondolja (32)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>