Persze adódik a kérdés azonnal: honnan hová nincs visszaút neki? A politikába eddig sem volt visszaútja. 2006 szeptembere óta nincs neki. Minden, ami azóta történt vele és mivelünk, mindössze pótcselekvés. Tehetetlenségi erő és tehetetlenség és kilátástalanság és a hatalomhoz ragaszkodás, bármi áron. Amivel az MSZP és csatolt részei vádolják a Fideszt, az legbelső lényegük őnekik. S gyakorta elhangzik, hogy húsz (tíz, öt, egy – mindig attól függ, mennyi idő is telt el éppen!) évvel a rendszerváltás után kár és felesleges „komcsizni”, azért azt mégiscsak muszáj leszögezzük, hogy ez a magatartás, ez a lélekállapot a kommunisták második legfontosabb tulajdonsága. (Első a nácikéhoz hasonló képesség a gyilkolásra.)

2006 őszén az MSZP–SZDSZ képtelen volt megválni Gyurcsánytól, mert mindenáron kellett a hatalom. Tudták, hogy ezzel megássák saját sírjukat, de az nem számít. Ahogy Mihály mondja az Utas és holdvilág végén: „Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.”

Ez a „még mindig történhetik valami” – ez az MSZP utolsó öt esztendeje. De nem történt semmi más, csak ami előre látható volt: Gyurcsány bukott, és magával rántotta pártját. Azóta pedig, mint Martin Hessler ezredes A halál ötven órájában, kényszeresen ismételgeti, hogy „a világ nem fog megszabadulni tőlünk”.

A különbség azért elég szembetűnő. Hessler ezredes szimpatikus figura, még ha egy szörnyrendszer megszállottja is. Gyurcsány viszont akkor is elviselhetetlen, ha véletlenül jót akar(na).

De véletlenek ebben az esetben nincsenek.

Gyurcsány Ferenc egykorvolt miniszterelnök nekilátott, hogy önmagát mentegetve végképp hadat üzenjen a jogállamnak. Természetesen a jogállam lebontásával vádolja a Fideszt, ő és minden talpnyalója, de hát lásd mint fent... A lényeg, hogy amit Gyurcsány megenged magának az ügyészségen az ügyészséggel szemben, az nem megengedhető. Miért nem? Lássuk! Gyurcsány szerint őt igaztalanul, hamisan vádolják. Rendben, gondolhatja ezt, hiheti ezt, meg is lehet erről győződve, és ennek a meggyőződésének hangot is adhat. De: nem mondhatja, hogy az ügyészek becstelenek, hogy tudatosan megszegik esküjüket, hogy ezüstpén­zért eladták lelküket, és hogy a politika szolgálatában állnak. Nem mondhat ilyet, mert ez a jogállam halála. Nincsen ok, bizonyíték – nincsen semmi, ami egy ilyen vádat alátámasztana. Gyurcsány Ferenc ugyanis nem kevesebbel, mint megvesztegethetőséggel vádolja a köztársaság ügyészségét, egyszersmind vesztegetéssel a kormányt.

Ha pedig erről nincsen cáfolhatatlan bizonyítéka, akkor bűnt követ el. A legsúlyosabb bűnt, amit egy politikus elkövethet. S – mint látjuk – minden fenntartás nélkül el is követi. Hívei pedig tapsolnak hozzá. És lelkesek. És imádják őt. Egy súlyosan beteg ember súlyosan beteg közönsége... És innen nincs visszaút. Ez már a pszichoanalízis világa és tárgyköre.

Ez már Macbeth, az utolsó stádiumban. „Nevetve nézek a halál szemébe, / Amíg Birnam fel nem jön a Dunsinane-re.”

Így nyugtatja magát Macbeth. Aztán a birnami erdő mégiscsak elindul Dunsinane felé. Hát most elindult. „Önök becstelenek!” – vágta Gyurcsány az ügyészek szemébe. Ekkor indult el az erdő. S odakint a lelkes tömeg megtapsolta és vállára emelte Macbethet. És úgy érezték, egyek ők, és egyesülnek az erőben, ami őbelőle árad.

És igazuk is volt.

Egyek ők. Az az erő pedig igazából gyengeség. Együtt fog bukni azzal a világgal, amit képvisel. Mert az egész egyszerűen elviselhetetlen. És minél tovább fogja önmagát erőnek és legyőzhetetlennek hazudni félelmében, annál látványosabb és dicstelenebb lesz a vég. S ha még egy ideig rombolják a jogállamot és annak intézményeit, akkor azt a véget egészen mások fogják kimérni.

Akkor lehet majd zokogni. Késő lesz. És lássuk be azért, legalább egymás között: meg is fogjátok érdemelni.