Amikor úgy ítélték meg, hogy feszültségoldás gyanánt kéne adni valamit a népnek, felvettek jó sok hitelt, aztán abból osztogattak.

Néhány év múlva pedig közölték, hogy többet fogyasztunk, mint amennyit megtermelünk, és jött a megszorítócsomag. Jött a megszorítócsomag, és többszörösét vették vissza annak, amit hitelből adtak előtte. Közben az ország végzetesen eladósodott.

Ezt csinálták a legutóbbi időkig.
Medgyessy Péter legutóbb 2002-ben osztott egy jó nagyot. Ötvenszázalékos közalkalmazottibér-emelés – emlékeznek még? Égig ért a népszerűségük akkor. Igaz, hogy az az ötven nem volt, csak harminc, igaz, hogy az egészet rálőcsölték az amúgy is kivérzett önkormányzatokra, s igaz, hogy hitelből fedezték megint az egészet, holott legalább abban konszenzus volt sokáig, hogy ilyet többé nem tesz senki. Ők megtették. Az eredmény ismert.

A böszmeségre ráment az ország. Szó szerint. A világgazdasági válság már csak hab volt a tortán.
Most gondolja mindenki végig, azóta hányszorosan vették vissza a 2002-es osztogatást! Hány évünk, mennyi munkánk és energiánk ment azóta veszendőbe! Mindeközben az unió ragaszkodik a három százalékhoz, meg a 3,8 százalékhoz, mindeközben a valutaalap alig várja, hogy adhasson megint kölcsön, s cserébe megmondja, mit szabad nekünk, és mit nem.

Őszerintük és helytartóik szerint szabad megszorítani. Szabad elvenni a közalkalmazottaktól, az egészségügyből, az oktatásból – mindenből.
A szociálisan érzékeny baloldali párt naponta elmondja ezt a leckét. Alig várják, hogy legyen végre egy kis megszorítás.

Ezt csinálják ugyanis – mondom – negyven esztendeje. Ehhez értenek. Meg ahhoz, hogy miközben elvesznek, kiálljanak a kamerák elé, és elmondják, hogy ők a bérből és fizetésből élőket képviselik.
Soha a büdös életben nem élt közülük senki bérből és fizetésből. De ez is mindegy…

A lényeg, hogy az új kormány másképpen gondolja. Az új kormány úgy gondolja, hogy a multinacionális mamutok, bankok és áruházláncok, amelyek szépen kerestek és keresnek itt évtizedek óta, most legyenek szívesek belenyúlni a zsebükbe.

Ugyanis az ország a szakadék szélén táncol.
A mi baloldalunk erre farkast kiált.
A mi baloldalunk kiátkozza az új kormányt, és mélységesen sajnálja a multikat, a bankokat, a nagy áruházláncokat.
Ők nem onnan vennének el.

Ők tőlünk vennének el.
Így kezdték. Elvették a gazdagtól, a középosztálytól, a paraszttól mindazt, amije volt. Mindenkitől elvettek mindent. És vertek és üvöltöttek, és nyálfolyatós-hülyén gügyögtek hozzá.

És most így végzik.
Most is elvennének mindenkitől mindent – kivéve attól, azoktól, akiktől van mit elvenni. És verni már nem tudnak, de üvöltenek, és nyálfolyatós-hülyén gügyögnek hozzá.

És tényleg nem értik az egészet.
Nem értenek ezek semmit.
Nem értik, hogy tényleg más világ köszönt be a nyugati civilizációban.
Nem értik, hogy vége van a liberális, neoliberális zsákutcának. Annak az elmebajnak, amely összehozta minekünk ezt az élhetetlen, velejéig rothadt világot.
Nem értik, hogy vége a piac mindenhatóságáról és önszabályozó szerepéről harsogott szemfényvesztésnek.

Nem értik, hiszen nem ismerik Az ember tragédiáját sem. Pedig olyan szép az egész… Olyan szépen ismétli önmagát minden. S minden tézisre jön az antitézis.
A globalizációra és a mindenható piacra itt a válasz: nemzet és erős állam.

S hogy egy klasszikust idézzek: akinek nem tetszik, elmehet.