Mióta külföldről idejött (idehívott), erőszakos, megrothadt lelkű és agyú kommunisták, tősgyökeres Lenin-fiúk találomra félholtra vertek békés járókelőket Budapest utcáin, azóta Jámbor András (Szikra Mozgalom, Párbeszéd) és a Mérce névre keresztelt kommunista hecclap alig győzi hangoztatni mindenek felett álló erőszakmentességét. Ezek a gazemberek most gyávaságukban és ijedelmükben minden erejükkel igyekeznek eltávolítani maguktól azt a szellemet, amelyet ők eresztettek ki a palackból.
„Kísértet járja be Európát. A kommunizmus kísértete.”

Valóban. Itt vannak megint. Hersegve ontanának s szívnának vért ismét – és már ontják is. Gyáván, sunyin, falkában, hátulról, sose szembe – mint mindig. Ok? Semmi. Illetve ez: „A nehéz idők erős embereket alkotnak. Az erős emberek jó időket hoznak el. A jó idők gyenge embereket alkotnak. A gyenge emberek nehéz időket hoznak el.”

A XX. század első ötven évének iszonyatát a dédszüleink és a nagyszüleink élték át és túl. Nehéz idők voltak, felfoghatatlanul nehéz idők – ők pedig erős emberek, elképzelhetetlenül erősek. Felnőtt fejjel gyakorta kérdezgettem kilencvenhét évet megélt nagyanyámat, hogy árulja el: miképpen lehetett kibírni két világháborút, kitelepítést, kuláklistát, nyilasokat, Rákosi-rendszert, ’56-ot, s mindeközben felnevelni négy gyermeket és ki tudja hirtelen, mennyi unokát. Szemmel láthatóan nem igazán értette, mit akarok tudni, mert mindig csak ennyit válaszolt: De hát kisfiam… Hát élni kellett…

Mi már Kádár bácsi cukrászdájában cseperedtünk fel. Hol volt már dédszüleink, nagyszüleink vagy szüleink életének nehézsége, iszonyata, borzalma, gyakori kilátástalansága – hol voltak már azok a nehéz idők, s azok az erős emberek? Inkább már csak mocsár volt, szürkeség, s gyakorta úgy tűnt, úgy is marad majd, örökkön-örökké. Karácsonyi sorbaállás banánért, narancsért, jó magaviselet esetén háromévenként kék útlevél, irány az NSZK, ötven DM hivatalosan, másik ötven feketén a zokniszárban, feneketlen hazudozások történelemórákon, virsliujjú, büdös szájú párttitkárok, sorkatonai szolgálat, három T, „reptér, lobog a szélben a szélzsák” – mert az akkor volt, bizony, nadrágszíjparcellák az M7-es mentén és a Balatonnál, építőtábor, kukoricacímerezés – azért lássuk be, ez mégsem mérhető Auschwitzhoz és Kolimához, Isonzóhoz, Limanowához és a Don-kanyarhoz, a Hűség Házából lett ÁVH-központhoz (nem kell összenőnie, ami összetartozik, mert igazából nem is válik szét soha), a szovjet tankok lánctalpaihoz és az égett emberhús szagához, a téeszesítéshez, az éhezéshez, a melaszhoz és a fekete vágáshoz.

Könnyültek az idők. És feküdtünk hanyatt, csodálatos házibulik hajnalán, Wish You Were Here és Dark Side of the Moon: „Us and them / And after all we’re only ordinary men / Me And you / God only knows / It’s not what we would choose to do.”

De mi még akartunk valamit a könnyülő időkben. Akartuk például, hogy „csak tíz év múlva ne ez a dal legyen”, s volt még előttünk példa, igazán nehéz idők igazán erős embereinek példája, akik elhozták nekünk a (meg)könnyebbülő időket.

De mi még akartunk valamit. S mi még tudtuk, kik vagyunk. Mi még álmodtunk a szabadságról, és tettünk is érte ezt-azt, egykoron. Még voltak régi vágású tanáraink, volt identitásunk, hazánk, s nem zavart, hogy minek is születtünk. S dúdoltuk, mély átéléssel:
„Születtem Magyarországon, nyolcvanhét éves vagyok, / fejemben összekeveredtek féldecik s kormányzatok, / neveltek hazaszeretetre, hittem az Istenben is. / Harcoltam két háborúban, túléltem az Istenbe is. / Elhagytam, kérném, vagy harminckilenc asszonyt, / s vagy kétannyi elhagyott, / tankcsapdába hugyoztam, ettem lótetemet / és mégis itt vagyok.”

Mély átéléssel, mondom… s tovább:

„Fiamból idegbeteg lett, nem bírta a váltásokat / és elnézem az unokámat, látom, hogy gyönge alak, / hogy lesznek ezek túlélők, valami itt korcsosul, / kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul? / És ahogy magukat nézem, egyik sem betonkemény, / hát elszállnak az első szélre, / mi lesz így, kérdezem én?”

Nem, soha nem ismertünk ebben önmagunkra. Annál inkább az utánunk jövőkre. Sajnálom. Csak azt nem értem, vajon mi hoztuk el azokat a pehelykönnyű időket, melyek megszülték a mindenmentes szójalatték és a genderkretének világát? Mert valóban: valami itt korcsosul, a pehelykönnyű időkben. S mikor jönnek majd megint az erős emberek? Megéljük még az újbóli könnyű időket, a most készülődő rettenetek után?

Ezek már akkor hazudtak, amikor megszülettek – figyelj csak, így: „S ha száját tátja a gyerek / és fölnéz rád, vagy pityereg – / ne dőlj be néki, el ne hidd, / hogy elkábítják elveid! / Nézz a furfangos csecsemőre: / bömböl, hogy szánassa magát, / de míg mosolyog az emlőre, / növeszti körmét és fogát.”

A továbbiakban majd idézetek következnek. Csupa idézet a Mércéről, a hozzá kapcsolódó Tett című anarchista-kommunista pöcéből, valamint a Rednews.hu című, talán félillegalitásban működő, igazi bolsevik, Lenin-fiú-gyűjtő portálról. Ezek egymással összefüggenek, egymásra mutatnak, egymást idézik, egymást licitálják túl és egymást hergelik az erőszak dicsőítésében és elkerülhetetlenségének igenlésében. Most pedig ártatlan pofával tolsztojánusnak hazudják magukat – mialatt oktalan és vadállati gyűlöletük magasan felülmúlja akárhány neonáci oktalan gyűlöletét.

Az egyik a trafikjába ment dolgozni. Bűne az volt, hogy katonai gyakorlónadrág volt rajta. Másikuk zenész, felismerhetetlenségig összeverve. Aztán három lengyel turista következett, majd egy német és egy magyar pár. Cserny Józsefék járták az utcákat, s patkányként támadtak. Mindezt pedig megelőzte, megalapozta Jámborék és orgánumaik tevékenysége. Lássuk, hogyan!

(Folytatjuk)

Bayer Zsolt - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>