Érteni véljük a pápa szavai mögötti szándékot. „Jól tudom, mi lappang bokrodnak megette” – mondhatnánk Ferenc pápának, ha feltételeznénk, hogy olvasta a Toldit.

Mert tényleg tudjuk.

Azt, hogy Ferenc pápa szerint sem élhető ez a világ a jelen állapotában. S hogy ezen változtatni lehessen, fel kell forgatni mindent.

Nincs vita közöttünk ebben.

De arra azért szeretném felhívni a figyelmet, hogy ebben a mai világban egyetlen rendetlenségnek van létjogosultsága: a rendnek.

A ma lázadása csak a rend lázadása lehet a rendetlenség, a káosz, a libertariánus világnézet, az anarchia ellen. Tényleg nincs más alternatíva.

Fel kell lázadni a rend, a normalitás, a hagyományok, az elmúlott évezredek nevében. Fel kell lázadni a pillanat ellen, őfelsége, az Idő szolgálatában.

Fel kell lázadni a keresztények védelmében. Lázadni kell Európáért, és még inkább lázadni a hazáért.

És ez utóbbi nem is olyan könnyű. És nekünk, magyaroknak, nem is új keletű. Már Cs. Szabó László írt erről, ha lehet, egy a mostaninál is betegebb, iszonyatosabb, elviselhetetlenebb korban.

„Húszéves koromban minden nemzetet bámultam, kivéve a magamét. Ebbe az idegenrajongásba fojtottam az elveszett Erdély emlékét. Altatóm volt Európa. De még abban az időben sem érdekelt idegen nő. Két nyelv csak eszméket ad egymásnak, a test ragaszkodik az anyanyelvhez.

»A faji jelleg öreg korban ül ki az arcon, úgy látszik, a lelkeken is« írja Illyés Gyula. Nem tudom, mióta tudja, én körülbelül harmincéves korom óta. De sose annyira, mint most. Hirtelen érzékeny lettem mindenre, ami magyar, kerülöm s gyűlölöm az idegent. Mit keres nálunk? Valaki megszólított az utcán franciául, felelet nélkül elfordultam, pedig máskor igazán szeretem őket. De ami most jön, csak a családra tartozik, az ismerősök tűnjenek el. Civakodó családokban láttam ezt, ráförmedtek a részt vevő barátra, testükkel takarták a beteg rokont. Hallom egy ismerősömről, hogy a hazafias aggodalom Londonba röpítette. Meg akarja győzni angol barátait. Most röpül ki? Dél-Afrikából is haza kellett volna jönnie a piszoknak. Még a hontagadót is becsülöm, ha hitéért szakít a hazával, nem volnék protestáns, ha megtagadnám. De előbb várja ki a veszélyt.” (Cs. Szabó László: Magyar néző /Magyar ősz/)

Érdekes, egyszersmind hátborzongató olvasni ezeket a sorokat. Időutazás. Eltéphetetlen kötelék, lelki azonosság, sírás és düh.

Így üzen az örök múlt a kiszámíthatatlan, rettenetes jelennek.

S olvassunk egy másik gondolatsort is, hogy még inkább riasztó legyen a múlt igazsága. Olvassuk, miről is értekezett Rudolf Steiner 1918-ban:

„Az emberiség jövőjének a jelenlegi germán–német kultúra és az eljövendő szláv–orosz kultúra – vagyis Közép-Európa és Kelet-Európa – együttműködéséből és egymás kölcsönös megtermékenyítéséből kellene kibontakoznia. Ezért a háború valamilyen formában mindaddig fog tartani, amíg a németek és a szlávok (vagyis a közép-európaiak és a kelet-európaiak) egymásra nem találnak s össze nem fognak ama közös céllal, hogy megszabadítsák az emberiséget a Nyugat igájából.” Az első világháború vége felé írott feljegyzésében a Nagy Háború igazi tétjét így összegezte: „Valójában az anglo-amerikai plutokraták (nagytőkés csoportok) és Közép-Európa népe között folyik a küzdelem: a harc az orosz kultúrcsíráért. (...) Abban a pillanatban, amikor Közép-Európából leleplezik ezt a tényt a világ számára, akkor egy valós helyzetkép váltja fel a valótlant. (…) Így nincs más választásunk: vagy leleplezzük a hazugságot, amelyet a Nyugatnak alkalmaznia kell, hogy érvényesítse akaratát, s kimondjuk: az anglo-amerikai érdekek fő irányítói a kapitalista gazdaság eszközeivel próbálják megvalósítani a világuralmat, s puszta frázisként, üres szólamként használják a (francia) forradalom impulzusait, hogy elrejtőzhessenek mögöttük (a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméit, a demokráciára, az emberi jogokra és a szólásszabadságra való állandó hivatkozást); vagy átengedjük a világuralmat egy titokban működő, okkult csoportnak az anglo-amerikai világban, míg a leigázott német és szláv területekről, jövőbeni vérontások árán, meg nem mentik a Föld valódi szellemi célját.”

Kell néha ilyesmit is olvasni. Mielőtt elhisszük, hogy világunk előzmények nélkül való, s hogy kisszerűségünk egyszersmind sorsszerű.

Mert nem az.

Bayer Zsolt - magyarhirlap.hu