„A fiú ott feküdt a strand gyepén, szemben a tűző nappal, Krisztina kezét fogva. Hunyt szeme előtt sárga karikák táncoltak, majd a karikákból egy sárga, halott, egykor perzsák lakta város bontakozott ki. A városon túl – tudta – édesvizű patak folyik, és zöld, ismeretlen nevű fák levelei remegnek a nyugati szélben.”

Hajnóczy Péter- A halál kilovagolt Perzsiából

Volt, aki lólépésben, volt, aki haránt és volt, aki csak megfontoltan egyesével lépdelt a kopottas, repedezett padlózaton. A hypó, a rántás és a sülő hús szaga keveredett a balról gáztűzhelyek, jobbról pedig zsíros”fekete” mosogatók övezete helyiségben.

Az ebédlőben az ételkiadó ablak mellett egy palatáblán fehér krétával írva volt olvasható a napi menü. A leves elmosódott volt, a desszert a többszöri áthúzás miatt kuszának tűnt. Csupán a főétel, Finomfőzelék feltéttel volt kristálytisztán olvasható.

A Konyhafőnök is megérkezett időközben, hiszen ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy személyesen felügyelje a nagy készülődést, hiszen ma illusztris vendég fogja meglátogatni üzemi konyháját. Szürke trapéz szabású öltöny nadrágjának szára úgy repkedett a lábai körül, mintha egy életéért küzdő, szárnyát verdeső madár volna. A nadrághoz tartozó zakót meg sem próbálta felvenni, hiszen szinte bizonyosan nem érte volna körül puhos, bojler testét. Amint meglátta a palatáblán krétával szedett szöveget vörös lett a feje és virsli ujjaival ingerülten letörölte a Finomfőzelék feltéttel szöveget, majd krétaporos kezét határozott mozdulattal beletörölte a kissé hugyfoltos trapéznadrágjába.

Ezt követően berontott a konyhába, felrúgott pár vödröt, félre tolt két konyhás nénit és egy hirtelen mozdulattal, a nyakánál fogva kipenderítette a fiatal szakácsot a konyha mögötti zárt területre.

-          Mit képzelsz magadról, te kis pondró? Ezzel a proli moslékkal szúrjam ki a Nagy Vezér szemét? Ki akarsz rúgatni? – üvöltötte tajtékzó fejjel és habzó szájjal.

Majd addig ütötte a srácot, amíg az a földre nem rogyott. Azután még a földön fekvő szakácsba kettőt belerúgott, majd le is köpte.

A kis közjáték alatt megérkezett a Nagy Vezér is, teljes kíséretével. Helyet is foglaltak a hosszú vászonterítővel takart, végtelennek tűnő asztalsoron. A konyhafőnök letörölte homlokáról az izzadtságot, lemosta a kezéről a szakács vérét, majd az ebédlőbe lépve széttárt karokkal üdvözölte a Nagy Vezért.

-          Legyél üdvözölve, drága barátom! – szólt a Nagy Vezér, majd érdeklődve, fürkészőn folytatta. - Remélem, van még nálatok abból a mennyei finomfőzelékből, feltéttel, amit annyira szerettem gyerekkoromban?

-          Hát az csak természetes Nagy Vezér! Csak neked készíttettem a legjobb szakácsunkkal. – válaszolt a bojlertestű konyhafőnök és letörölte gyöngyöző homlokáról a verítéket.

-           Krisztina! – kiáltotta, és buzgón intett a konyhásoknak, akik villámgyorsan szervírozni kezdték a napi menü főételét, a Finomfőzeléket feltéttel.

Közben hátul a konyha mögötti zárt részben a fiatal szakács vért köpött a macskakővel borított gépkocsi beállóra.

Csépányi Balázs