A tűzfal, mint egy seb, úgy éktelenkedett a természet eme zavarba ejtően gyönyörű alkotásának mértani közepén. Frissen fehérre meszelt, érdes felületének látványa bántotta az emberi szemet. Volt valami megmagyarázhatatlanul nyugtalanító ebben a tűzfalban. Teljesen élettelennek, komornak tűnt, mindössze egy-egy szaporaléptű gyík napozott az Idő úr által erősen kikezdett tetején.

Goran Gorlukovic lassú léptekkel haladt mezítláb a fűben a kivégzőosztag előtt. Érezte a dús, lágy fű puhaságát és a levendulabokrok illatát. Amikor a tűzfalhoz értek egy katona bekötötte a fekete hajú, szemmel láthatóan elcsigázott férfi szemét, majd hátralépett az addigra mértani sorba rendeződött osztaggal egy vonalba.

Tűz! – szólt a parancs.  

Egy fénytörésnyi pillanatra tájképpé merevedett az álomvilág és a természet csodái elhomályosodtak. Goran Gorlukovic összeesett és a tűzfalra fröccsenő vér és agyvelő maradékok folyni kezdtek lefelé a frissen meszelt felületen. A fák közül felrebbenő madarak beárnyékolták egy szemvillanás erejéig a nap fényét, de végül a levendulabokrok illata felülírta a puskapor és a vér karcos esszenciáját.

Csépányi Balázs