Egyre kevésbé tűrik a kockázatokat a befektetők

Joseph Stiglitz korunk egyik legjobb közgazdásza, Keynes szellemi örököse, eredeti meglátásait közgazdasági Nobeldíjjal ismerték el, teljes joggal. Ma sokan előveszik mára klasszikussá vált tanulmányát, amit 2001-ben az izlandi jegybank felkérésére írt arról, hogyan kell elkerülni, s ha nem sikerül: kezelni a pénzügyi válságot egy kis nyitott gazdaságban. Stiglitz az 1997-1998-as kelet-ázsiai pénzügyi krízis, valamint a skandináv válságkezelés alapján vonja le következtetéseit, melyek napjainkban is érvényesek az új izlandi, magyar és görög pénzügyi válság tükrében.

A globalizáció és liberalizáció leépítette a pénzügyi befektetések előtti korlátokat, ezért a pénz szabadon és egyre nagyobb tömegben áramlik a világgazdaságban. A pénzpiac nem működik racionálisan, a várható haszon alapján döntenek a pénzügyi befektetők, és ha nem jön be a számítás, hirtelen kivonulnak: beüt a válság. A pénzpiac hajlamos a végletekre: hol túl optimista, hol túl pesszimista egy országgal kapcsolatban. Ráadásul a pénzpiac nem olyan "vastag", mint hitték, a tőke globálisan szétterül, így "vékony" a piac: ha beüt a válság, kevés lesz a pénz. A túlzásokra való hajlam, a tőkeáramlás szabadsága, az egyre növekvő pénzmennyiség és a válságkor elvékonyodó pénzpiac egyre gyakoribbá teszik a pénzügyi válságokat: egyre nagyobbak a tétek, ezért egyre kisebb a pénzügyi befektetők kockázattűrő képessége.

A bevett közgazdasági elméletek rosszul kezelik a válságokat, és azok nyertek - az 1997 és 1999 közötti válságban -, akik szakítottak a korábbi dogmákkal. Bizonyossá vált, hogy a piac nem önszabályozó, ezért a válság sikeres kezelése állami beavatkozást igényel. Stiglitz szerint semmi sem tabu többé: szükség lehet a be- és kimenő forró tőke adóztatására, a valutaárfolyam rögzítésére, a bankok szabályozására, a banki tartalékráták csökkentésére vagy növelésére, a vállalati csődeljárások módosítására a munkahelyek megtartása érdekében és a jegybanki alapkamatok csökkentésére. Tévedtek, akik azt gondolták, hogy magas jegybanki alapkamat kell a válság megelőzéséhez, majd a sikeres kezeléséhez. A kelet-ázsiai pénzügyi krízis oka a sok forró pénz beáramlása volt, erre a jegybankok felemelték a kamatokat, hogy az ne okozzon magas inflációt, de a magas kamat miatt még több forró pénz áramlott be: elég volt egy rossz hír, pánik tört ki, kivonták a pénzeket, és kitört a válság.

A magas jegybanki alapkamatot sokáig a pénzügyi egészség jeleként értékelték, de kiderült, ez is vezethet tőkekivonáshoz, így pénzügyi válsághoz. A pénzügyi befektetők nem csupán a kamatokat figyelik, hanem a pénzügyi csőd kockázatát is mérik. A magas alapkamat - különösen egy olyan ország esetében, ahol magas a rövid lejáratú adósságállomány és magas a devizában való eladósodottság - növeli a vállalati csődök számát és a munkanélküliséget, rontja az üzleti környezetet, így emeli a pénzügyi csőd kockázatát, ezért a tőkekivonás valószínűségét. A svédek nem emelték fel az alapkamatot, így őrizték meg a jó üzleti környezetet: ez többet ért, mint kis időre a magas alapkamat. A kelet-ázsiai országok felemelték az alapkamatot, de így leértékelték a vállalati eszközök értékét - mert drágább lett a hiteltörlesztés -, ezzel a hitelek mögötti fedezetet is csökkentették: valószínűbb lett a vállalati csőd, ezzel az egész gazdaság csődje, így az állam pénzügyi csődje, nőtt a pénzügyi befektetés kockázata, csökkent az ingerküszöb és mélyült a válság.

Az eddigi pénzügyi válságok tanulsága, hogy minden lépés rossz, ami rontja az üzleti környezetet, mert elmélyíti a válságot, ezzel növeli a pénzügyi befektetők és a tőkemenekítés kockázatát. Rólunk szól a mese, és nincs is még vége.

Matolcsy György, hetivalasz.hu