Csak jó vagy rossz közgazdaságtan van, és a tudományos igényű gazdasági elméletek és politikák állnak szemben a politikai megrendelésre készülő gazdasági elképzelésekkel. Szerzőnk ízekre szedi az 1980-as évtized amerikai közgazdasági elméleteit, és bebizonyítja, hogy a Keynes tagadására épülő neokonzervatív gazdaságpolitika nem vitte előre az amerikai gazdaságot (igaz, hogy végzetesen sem rontott el semmit). Az amerikai gazdaság 1973 óta folyamatosan bajban van - akkor foszlott szét az a varázs, ami 1945 után majdnem harminc évig repítette előre Amerikát. 1945 és 1973 között Amerikában a jólét fontos területein duplázódás történt: a termelékenység és nyomában a reálkeresetek kétszeresére nőttek, az egy főre eső fogyasztás is megduplázódott, az 1950-es években még csak a családok 44 százaléka rendelkezett saját házzal, 1973-ra már 63 százaléka, az 1950-es években minden második család rendelkezett autóval, 1973-ra már minden család. Talán a legfontosabb, hogy 1973-ra már csak az amerikai családok egytizede élt a szegénységi küszöb alatt, a korábbi 20-25 százalékkal szemben. 1991-ben viszont az átlagos amerikai család reáljövedelme csak öt százalékkal volt magasabb, mint 1973-ban! Mi történt közben az amerikai gazdasággal?

Egy országot több dolog is tönkre tud tenni - a gazdaság összeomlása, az elszabaduló infláció vagy egy polgárháború -, de csak egyetlen dolog teheti gazdaggá, ha nő a termelékenység (ami egyenlő azzal, hogy egy átlagos munkás egy óra alatt mennyit termel). Amerikában a termelékenység éves növekedése az 1800-as évek végétől 1945-ig átlagosan 1,8 százalékos volt, ami 40 év alatt kétszerezte meg az amerikaiak életszínvonalát. 1945 és 1973 között a termelékenység évi 2,8 százalékkal nőtt, ami 25 év alatt duplázta meg a fogyasztást és a jövedelmeket. 1973 és 91 között csak évi egyszázalékos volt a termelékenységnövekedés, s ez csak 80 év alatt tenné lehetővé az életszínvonal kétszeresére emelését. Az 1990-es években jobban nőtt az amerikai gazdaság termelékenysége, de ez zömében egyetlen szektornak, az informatikával ötvözött távközlésnek volt köszönhető. Krugman megállapítja, hogy az 1990-es évek elején az amerikai középosztály kisebb, mint 1973-ban volt, a szegények aránya pedig 20, a gyerekek körében 40 százalékkal nőtt. Ezen is javított valamit a Clinton-kormányzat szociális politikája, de az 1945 és 1973 közötti "aranykor" nem tért vissza.

Mi az oka annak, hogy Amerikában megtorpant a jóléti motor? Miért fulladt le a termelékenység motorja? Az első magyarázat szerint azért, mert kifulladt a technológiai fejlődés: az 1800-as évek második felétől bevezetett új ipari találmányok elérték teljesítőképességük csúcspontját, de új, valódi áttörést hozó találmányok nem születtek. Az új technológiák feltalálása és bevezetése, valamint "teljes gőzzel" való kihasználása között hosszú idő telhet el - például a villamos energiát már az 1880-as években bevezették, de az 1920-as évek végéig gyakorlatilag nem növelte az amerikai gazdaság termelékenységét, mert lassan terjedt el -, így a mai termelékenységnövekedés régi találmányokból ered. A II. világháború utáni nemzedékek zömében azoknak a találmányoknak a hasznát élvezték, amelyeket már az I. világháború előtt bevezettek Amerikában. 1945 után nem radikálisan új innovációkból jött a fejlődés, hanem a korábbi nagy találmányok finomításából. Az 1990-es években a távközlés és az informatika valóban új forradalmat hozott, de az alapvető ipari technológiákban nincs olyan áttörés, mint az I. világháború előtti évtizedekben. A második magyarázat szerint az 1946 és 1964 között született mintegy 44 millió amerikai 1973-ig belépett a gazdaságba, és később már hiányzott ez az óriási lendítő erő. A harmadik okot abban látják, hogy az amerikai kormányok az adók emelésével és túlzott szabályozással csökkentették a gazdasági motivációt. Mindezek miatt fulladt le a termelékenységi motor.

Ahogy Krugman 1995-ben, mi is megállapíthatjuk ma, 2003-ban, hogy az amerikai gazdaság "aranykora" nem tért vissza, sőt az 1990-es évtized biztató fejlődése újból gazdasági bukdácsolásnak adta át a helyét. 1973-ban az USA - a Szovjetunióval és az arab államokkal karöltve - az izraeli-arab háborút követő olajárrobbanásban vélte megtalálni azt az új eszközt, ami a belső motorok leállása után külső, politikai motort kapcsolt be az amerikai gazdaság vezető helyének fenntartására. Bár Japánt és Nyugat-Európát ez visszavetette, de az USA legalább annyit veszített, mert ez adta meg a kegyelemdöfést a már köhögő belső termelékenységi motornak. 1973 után az USA gazdasága húsz évig nem tért magához, versenytársai azonban sikeresen javítottak saját belső égésű motorjaikon. A történelem nem ismétli önmagát, de érdemes emlékezni egyes korábbi eseményekre, mert mintha hasonló helyzet lépne elő ma, harminc évvel az 1973-as olajárrobbanás után. Akkor sikerült a kitűzött célt - a magasabb olajárakkal visszavetni a versenytársak gazdasági fejlődését - elérni, de az amerikai gazdaság is pórul járt. Most is sikerülhet a politikai célt elérni, de vajon segít-e ez majd a ziháló termelékenységi motoron?

(Paul Krugman: Peddling Prosperity, W. W. Norton and Company,
New York, London, 1995)

Matolcsy György, hetivalasz.hu