{...} amikor egészen pontosan 2010. július 17-én, egy forró vasárnap délután a magyar delegáció a torkukra fagyasztotta a szót.

Két évvel ezelőtt Simor András jegybankelnök fizetésének tervezett csökkentése és a bankadó bevezetése volt az a pont, amelyen nem voltak képesek továbblendülni a globális pénzpolitika csendőrei. És most, amikor annyi civódás, szabadságharc, fegyverletétel, majd kiegyezési kísérlet után újra asztalhoz ültek Christine Lagarde asszony szürke gúnárai, a legelső probléma, mit tesz isten, megint csak a nemzeti bank függetlensége és a banki ügyletek megadóztatása lett.

Mintha nem akarna ebben az országban a bankokon és Simor Andráson túl még tízmillió ember valahogyan elboldogulni. Mintha ennek a tízmillió embernek nem lennének ilyen-olyan kötelességei az állam felé, és mintha mindenki más nem lenne adófizetésre, közteherviselésre kötelezve. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) mégis úgy látja, egy állam hitelképességének legfőbb fokmérője, hogy ott mennyire érzik magukat felhőtlenül a bankok és a bankárok.

Ám azt ne higgyük, ha beadjuk a derekunkat, és holnap a Kossuth téren kidoboltatja a miniszterelnök, hogy a bankokra és bankárokra Magyarországon ezentúl kizárólag a kajmán-szigeteki törvények vonatkoznak, akkor majd békén hagynak bennünket, és megkapjuk a várva várt pénzügyi védőhálót. Egy frászt! Akkor jönnek az újabb követelések, mint például a munkahelyvédelmi akcióterv visszavonása meg a többi, Varga Mihály főtárgyaló tájékoztatása szerint máris meglebegtetett elvárás. Többek között az is, hogy a kormány vonja vissza a családi adókedvezmények rendszerét és az egykulcsos adót. Sőt, jól értesült informátorok úgy tudják, az IMF máris követelni kezdte a közösségi közlekedés kivéreztetését (két éve negyvenmilliárd forintot akartak innen elvetetni – a magyar meg menjen, amivel tud), továbbá a nagy nehezen visszavásárolt állami, önkormányzati cégek, mint a Mol vagy a pécsi és a fővárosi vízmű újbóli privatizációját.

Ja, és a két év szünet után nagy kegyesen Budapestre érkezett nagyurak és hölgyek máris nyilvánvalóvá tették: csak úgy pénzügyi garanciát nem adnak, muszáj pénzt is kérnünk. Még a végén kamatot sem fizetnének a pofátlan magyarjai!

Függetlenül attól, hogy a világ pénzügyi viharaiban ma elkerülhetetlen szükségszerűségnek tűnik a kiegyezés az IMF-fel, gondolkozzunk el egy kicsit! Kik ezek az emberek, milyen érdekeket szolgálnak, mit akarnak, és kiket képviselnek egyáltalán? Fölöttébb gyanús, hogy a világ nagy pénzügyi befektetői csak abba az országba hajlandóak invesztálni, amelynek a „szélvédőjére” ki van ragasztva az IMF-matrica. Maffiaszagú a dolog…

Az odáig rendben van, hogy a világ nagyhatalmai létrehoztak olyan szervezeteket, mint az IMF és a világbank, amelyek akkor is hajlandók egy-egy ország hitelezésére, támogatására, ha a piac valamilyen oknál fogva ezt nem hajlandó megtenni. Így elkerülhető, hogy mondjuk egy Soros György-féle gátlástalan valutamachináció válságba sodorjon egy egész földrészt, vagy hogy egy-egy államcsőd miatt géppuskához nyúljanak a népek. Az elv tehát jó, de mi történik akkor, ha ezekben a dollármilliárdokkal kitömött szervezetekben átveszik a hatalmat a machinátorok? Mint egy C kategóriás hollywoodi filmben. Mert mi másért kötnék a hitel folyósítását átlátszó, kizárólag a világ nagybefektetőinek és multinacionális céghálózatainak kedvező engedményekhez?

A magyar kormány a gyurcsányi idők világrekorder, tíz százalék körüli államháztartási hiányát három százalék közelébe szorította. Ezzel európai mércével mérve hazánk a legfelelősebben gazdálkodó országok közé került. Két év alatt szintén európai rekordot állítottunk fel a Medgyessy–Gyurcsány-féle felvett hitelek lázas visszafizetésével. Milyen bizonyíték kell még arra, hogy Magyarország hitelképes, és miért hitelképesebb az IMF szemében egy vadkapitalista, elszegényített és az állami gondoskodástól megfosztott ország? Nem lehet nem idézni itt Peter Doyle-nak, az IMF múlt hónapban nagy botrányt keltve távozó vezető közgazdászának búcsúlevelét, amelyben azt írja, hogy alkalmatlan emberek ülnek a valutaalap élén, akik nem gyógyították, hanem csak súlyosbították a világgazdaság válságát.

A keddi, szerdai tárgyalások után úgy idézte az egyik internetes lap az IMF-delegáció egy tagját, hogy „volt egy kellemes vacsorájuk Varga Mihállyal és egy kellemetlen találkozójuk Orbán Viktorral”.

És ez így is van rendjén. Nagyapám azt mondta, hogy a háború előtt az iparoskör báljából észrevétlenül kitáncoltatták a parkettről a leányos anyukákban aggodalmat keltő rosszlányokat. Reméljük, az IMF-tárgyalásokon most is az eszénél van a kormány. Ha így van, akkor táncoltasson csak bátran, elegánsan, miniszterelnök úr!