Ezt is tudva szükség van a rezsiköltségek területén további csökkentésekre, amihez a tények ismerete szolgálhat biztos támasztékul. 1995 karácsonya előtt néhány nappal értesült a nyilvánosság arról, hogy a teljes energiaszolgáltatást, beleértve a legtöbb energiatermelő egységet is, értékesítették.

Az „állam rossz tulajdonos” szlogenjének jegyében olyan nyugati energetikai cégek vásárolhattak, amelyekben a nyugati államok meghatározó tulajdonnal rendelkeznek. Nemcsak az értékesítés történt meg kozmikus sebességgel, de  megszavazták a szektort szabályozó új törvényeket is, egyebek mellett azt, hogy új fogyasztótól beruházási hozzájárulást is kérhet a szolgáltató ahelyett, hogy simán örülne az új értékesítési lehetőségnek. Azóta a víz- és  szennyvízcsatorna-üzemeltető cégek, valamint a hazai gáztároltatás is külföldi kézbe került (utóbbit nemrég az állam visszavásárolta).

Az energiaszektor vételára négyszáznegyvenmilliárd forint volt. Az új szolgáltatók egyszerűen készen kapták a szolgáltatási területeket, tehát a verseny még technikailag is ki volt zárva, amin rést tartósan senkinek nem sikerült ütnie. A hirtelen jött ajándékot hinni sem akarták a vásárlók, és attól tartottak (egyébként alaptalanul), hogy a magyar kormány majd árszabályozással vágja el az útját a magas profitoknak, ezért a szerződésekben kikötötték a nyolcszázalékos eszközarányos profitgaranciát.

Napvilágra került hivatalos adatként, hogy az energiaszolgáltatók eddig ezerhatvanmilliárd forintnyi profitot vittek ki az országból, ami azt jelenti, hogy befektetéseik eddig hazánkban a hivatalos profittranszferek alapján is 2,4-szer megtérültek, és tették azt kétszeresen gyorsabban, mint azt a profitgaranciától remélni lehetett.

Tőkéik megtérülése azonban az anyacégeknél még ennél is  gyorsabb. Lévén, hogy a földgázt és az áramot is szabadon, kül- és belföldön beszerző hatalmas vállalkozások számára bő tér nyílt arra, hogy éljenek a szerződéses és a szabadpiaci árak közötti időnként tetemes, harminc–negyven százalékos áreltéréssel – a szabadpiacon olcsón beszerezni, a fogyasztó felé pedig a szerződéses árat alapul venni.

A szerződéses gázár négyszáz dollárt tesz ki ezer köbméterenként, s ezen érték helyett a szabadpiacon tartósan beszerezhető volt akár kétszázötven dollárért is. Az áramtőzsde árai is komoly árlejtést tartalmaznak a fogyasztó felé érvényesített árakhoz képest. Nem tűnik irreálisnak a feltételezés, hogy az 1995-ös befektetések eddig akár több mint háromszor is megtérültek. Ha figyelembe vesszük, hogy a befektetők jórészt az Európai Unió nagy országainak állami cégei, akkor könnyen belátható, hogy a hazánkból érkező profittranszferek csökkenése ugyancsak hiányzik ezeknek az országoknak a költségvetéséből.

Az adósságválság óta mindegyikük küzd a túlzott deficittel és a növekvő adósságheggyel. A hazánkban működő energiaszolgáltatók vezérkarainak nem túl nehéz mozgósítania a politikát, hiszen a politikusokkal egy cipőben járnak.

A menedzsereknek ugrik a hatalmas bónusz, a politikusok pedig úsznak a deficitben. A politikusokat és az általuk mozgósított médiát azonnal demokráciaromboló rémálmok gyötrik, és elfelejtik, hogy Cipruson éppen az európai jogelvek egyik alapját döntik le, amikor követelik a bankbetétek államosítását. Mindez azonban a legcsekélyebb jogerkölcsi fájdalommal sem jár, helyette a magyar demokráciát féltik a demokratikusan megválasztott parlamenttől és kormánytól, amelyek ma is a meghatározó többség támogatását élvezik. Ők minket, magyar polgárokat ostobáknak, önsorsrontóknak próbálnak beállítani.