A tulajdonviszonyok megváltoztatásának számos technikája van, nekünk a privatizáció jutott, annak is egy speciális honi változata, amelyről elég, ha annyit mondunk, hogy rendszerváltozásról egyáltalán nem beszél senki, a közbeszéd csak valami elbaltázott rendszerváltást emleget, s 2010-ben az elsöprő többség úgy döntött, elölről kellene kezdeni az egészet.

Igen ám, de a tulajdonviszonyok átalakítását nem lehet elölről kezdeni, mert ahhoz előbb államosítani kéne újra a magánkézbe juttatott tulajdont, s az efféle aktus nem a demokrácia kezdete. Ha emberibb életet, tisztább demokráciát, igazságosabb jogállamot akarunk teremteni, azt az utóbbi húsz évben kialakult tulajdonviszonyokra alapozva kell megtennünk. Bár a tulajdonosi kör változásaiba politikai szándékkal nehéz, nem is nagyon illendő beleszólni, a privatizációs ügyletek törvényes voltának vizsgálata módot adhat egy-egy tranzakció felülbírálására, esetleges érvénytelenítésére, s ami a legfontosabb lenne, a közösség, a társadalom jogainak érvényesítésére.

A különböző kormányok mindig nagy elszántsággal látnak neki legalább a kétes tisztaságú, gyanúsnak látszó privatizációs szerződések átvizsgálásának, de ez idáig valahogy sok értelmük nem volt. Pedig alapanyag van bőven, dúskálni lehetne benne. Akadnak közgazdászok, akik több tízezer milliárd forintra teszik a nemzeti vagyonban a privatizáció nyomán keletkezett veszteségeket, ami lehet, hogy túlzás, ám ha a megszűnt textilipartól kezdve a minimálisra redukált vegyiparon át az alig kapálódzó mezőgazdasági feldolgozóiparig végigfutunk a történeten, azt is csodálni kezdjük, hogy egyáltalán van még Magyarország. A privatizációs vizsgálatok mégsem jutnak semmire. S ez érthető, hiszen azért, mert az eladó nyilvánvalóan elkótyavetyélt hatalmas értékeket, szinte lehetetlen felelősségre vonni bármelyik felet is. „Nem értettünk hozzá” – mondta a gazdasági ügyekben legprofibb magyar miniszterelnök, és a milliárdos umbulda lepergett róla. Az eladó nem értett hozzá, a vevő meg természetes módon kihasználta az adódó alkalmat, s kedvező áron, feltételek közt vásárolt.

Kapitalizmus van, aki olcsón vesz valamit, az nem büntethető. Az áron alul eladóra pedig rá kellene bizonyítani a rosszhiszeműséget. Ám olyan szerződés, amelyik a csúszópénz összegét, a megvesztegetés módozatait is rögzíti, ritkán születik, a rosszhiszeműséget, a szándékosságot bizonyítani gyakorlatilag lehetetlen. Marad annak a vizsgálata, hogy a vevő eleget tett-e a szerződésben vállalt kötelezettségeinek (fejlesztésnek, környezetvédelmi beruházásoknak, a munkaerő megtartásának, a cégimázs megőrzésének stb.) betartására, de a tulajdonosok ettől sem rettennek meg. Erőfölényük lehetővé teszi, hogy a jogos számonkérésre fenyegetéssel válaszoljanak: ha sokat piszkálják őket, kivonulnak az országból, s persze a mögöttük álló multi meg a kormányuk is szolidáris lesz velük, ezért kéretik nem vegzálni őket.

A Nemzeti Fejlesztési Minisztérium megbízott négy ügyvédi irodát, hogy vizsgálják meg az 1989 óta kötött privatizációs szerződések környezet-, természet-, kulturális és örökségvédelmi pontjainak betartását. Az iszapkatasztrófa után ez érthető és üdvözlendő döntés. Hogy az ügyvédi irodákon kívül más is kézzelfogható hasznát látja-e a vizsgálatnak, azzal kapcsolatban optimista remény, de a leírtak szellemében egészséges szkepszis is él bennem.

Ugró Miklós - mno.hu