A leköszönő bizottsági elnök részéről a személyes megjelenést vehetjük akár nagyon udvarias gesztusnak is, ami részben kompenzálja a bizottság hazánk ellen folytatott alaptalan áskálódásait. Manuel Barroso tehát súlyt helyez arra, hogy vele kapcsolatban inkább a szépre emlékezzünk majd a jövőben. Aligha hiszem ugyanis, hogy további huszonhét esetben ismét venné a vándorbotot és a tagországok fővárosaiba zarándokolna az értékes iratcsomókkal.

Az aktus kapcsán érdemes elmélkedni arról, hogy miként is állunk az EU-val anyagi (pénz)ügyek tekintetében, hiszen az eköré épített közbeszéd tele van valótlan, enyhén vagy súlyosan félreértelmezett narratívákkal. A ballib oldalról agyonsulykolt – és a közbeszédben berögzülő – elbeszélés szerint az unióból érkező pénzáradat a fejlettebb tagországok áldozatvállalása a szolidaritás jegyében, hogy a fejletlenebb tagországok nívóját közelítsék a centrum országaiéhoz. Ebben az értelemben hangzik csak igazán jól a vád, amely szerint mi hálátlanok vagyunk, ha a kenyéradók kezébe harapunk, és nem követjük hangra, betűre a bölcs tanácsokat, amelyek az EU-ból érkeznek. Mert ezeket követni kellene, mondják, még akkor is, ha esetleg a tanácsok fura módon csak ránk vonatkoznak, a többiekre nem. Nem is kötelesek követni azokat. A hangadók azt is javasolják az EU-nak, hogy ezért büntetésként zárolják Brüsszelben a nekünk szánt ajándékok áradatát, egészen addig, amíg meg nem javulunk.

A nemzetközi és a hazai ballib sajtó abszolút ebben a hangnemben tárgyalta az elmúlt években az uniós ügyeinkben keletkezett konfliktusokat.

E beszéd elfogadott frázisaival szemben azonban a magyar–uniós viszony teljesen más alapokon nyugszik. Kiegyensúlyozott, sőt inkább az unió fejlett tagországainak előnyösebb viszonyrendszer ez. Az uniós tagságra való felkészülés másfél évtizedében (1989–2004 között) hazánk megnyitotta piacait az uniós tagországok gazdasági szereplői előtt, akik éltek is ezzel a lehetőséggel bőségesen. Mára úgy birtokolják termelő- és exportkapacitásainkat, hogy az általuk befektetett tőkéjük többszörösen megtérült a tagságunk óta eltelt tíz évben. Cégeik piaci hatékonyságát (versenyképességüket) jórészt a nyugati termelékenységi szintet elérő, de igencsak olcsó hazai munkaerőnek köszönhetik. A Magyarországon megtermelt dollár- és eurómilliárdok azonban hazánk helyett a fejlett nyugati országok cégkasszáiban landolnak, és egy részük adóként bekerül a nekünk uniós forrást biztosító nyugati államkasszákba.

Nyitott a fogyasztói és a pénzügyi szolgáltatások piaca is. Persze elmondhatjuk, hogy csak a nyugatiak számára lett nyitott, mert ezekből a szektorokból a hazai tulajdon szinte teljesen kiszorult. Az itt realizálható profitoknak is azonos az útja. Éves mérlegben a piacnyitásból adódó kifele irányuló pénztranszferek szerény számítás szerint is több mint kétszeresen felülmúlják a legeredményesebben lehívott uniós források összegét. A piacnyitás következtében tehát sokkal több pénz távozik a Nyugat, illetve Brüsszel, azaz az EU irányába, mint amennyi forrásként érkezik onnan hozzánk. Az már a nyugati piac- és adószabályozás kérdése, ha a nálunk előállított profit egy része mégsem a fejlett tagországokban, hanem valahol offshore helyeken köt ki végül, mondjuk épp Luxemburgban, ahonnan az ország kis mérete miatt csak „pár fillér” csordogál vissza az EU közös költségvetésébe.

Az unió költségvetése is nyitott. Áll egyrészt a hazai adókat koncentráló részből, amelyet terhelnek a közös EU-kasszába történő befizetések, ezt viszont kiegészítik az uniós közös költségvetésből jogosan járó és határozottan nem ajándék, hanem járandóság jellegű transzferek. (Az EU-ból minden tagországba érkeznek transzferek, persze eltérő nagyságrendben.) Egyébként a norvég és a svájci alapok is így működnek. E két ország ugyan nem tagja a szervezetnek, de élvezi az uniós piac nyitottságát, amiért ellentételként közvetlenül, s nem az EU- költségvetésen keresztül juttat forrásokat egyes jogosult tagországoknak. Ebben az értelemben van köze a pénzek elköltéséhez a fogadó kormányoknak, de a bizottság sem bújhat ki a felelősség alól. A norvég és a svájci juttatás is magyar költségvetési pénzforrás, aligha megengedhető tehát az önkényes pályázati bírálat, vagy a hazai törvényeket megkerülő, pénzintézeti engedélyekhez kötött tevékenység.

A két donor országnak is tudomásul kell ezt vennie.

Az átnyújtott partnerségi dokumentumok tükrözik is azt, hogy ez a mi költségvetésünk része, szemben azzal, ami az előző hétévi dokumentumot jellemezte. Ott a balliberális kormányzatnak az volt a véleménye, hogy a kiadásokat uniós sugallatokra kell beállítani, s olyan tételeket kell előnyben részesíteni, amikor a pénz valamilyen módon visszajut oda, ahonnan jött. A források zöméből olyan árukat kell venni, amiket a donor országokból adnak el, olyan projekteket kell készíteni, amelyek kivitelezését nyugati cégek végzik. A mostani hétéves partnerségi megállapodás viszont a hazai gazdaság fejlesztését helyezi előtérbe. A pénzt úgy szándékozik elkölteni, hogy abból maximális hazai jövedelembővülés keletkezzen. Addig azonban, hogy ez az állapot előálljon, hosszú út vezetett, mert a nyugati fejekben is le kellett küzdeni a „mi adakozunk” hamis tudatot és fel kellett cserélni az egyjogú „partnerek vagyunk” tudatára. Barroso szívélyessége ezt kétségtelenül jelezte.

Boros Imre – magyarhirlap.hu