Az egyik a bankszektor. Itt jól állunk, a magyar tulajdonrész aránya ebben a szektorban már meghaladja az ötven százalékot. A másik a média. Itt állhatnánk jobban is. A harmadik az energiaszektor, ami lassan már rendbe jön. A negyedik pedig a kereskedelem, különösen az élelmiszer-ipari kiskereskedelem, ahol szintén távol van még a cél.

Ezt a négy területet korábban egytől egyig átjátszották külföldi tulajdonba, így Magyarország szuverenitása csak államjogi természetű lehetett.”

Bár ezek a gondolatok egy gyakorló politikustól valók, de, mint alább bizonyítani igyekszem, valójában lételméleti, tehát filozófiai pontossággal írják le a szuverenitás igazi kritériumait. Attól ugyanis, hogy egy ország, esetünkben Magyarország államjogi értelemben szuverén, vagyis rendelkezik azokkal a „kellékekkel”, amelyek a formális önállóságát biztosítják, még egyáltalán nem biztos, hogy a szuverenitás tartalmilag is fennáll. Ehhez ugyanis az kell, hogy az adott ország komplex ön-újratermelési folyamatainak irányítása valóban azok kezében legyen, akik az adott „lokalitás” nemzetstratégiai érdekeit felismerik és bátran képviselik. Ez pedig Magyarország esetében utoljára nagyjából a Hunyadiak idején volt elmondható. Azóta, noha a formális államjogi szuverenitás kellékei jelen voltak, de Magyarország olyan birodalmi függések foglya volt, amelyek tartalmilag folyamatosan idézőjelbe tették ezt a szuverenitást.

De akkor joggal merül fel a kérdés, hogy mik is a valóságos és tartalmi szuverenitás alapvető feltételei. Ennek a megértéséhez először is azt kell rögzíteni, hogy az ősi tradicionális szakrális létberendezkedés bukása, a nyugatias modernitás globális uralma azért alakulhatott ki, mert az egyre komplexebb társadalomreprodukciós rendszerek nyomán megjelentek azok a közvetítő mezők, amelyeknek a szakrális rendbe való beillesztésük kudarcot vallott. Ezek pedig éppen azok, amelyeket a miniszterelnök említett, a kereskedelem, a pénzrendszer, a média és az energetika. A kereskedelem a fizikai anyagot közvetíti, a pénzrendszer a „szimbolikus” anyagot, a pénzt, a média pedig a „szimbólumok szimbólumait”, vagyis az eszméket, gondolatokat, világértelmezési logikákat. Az energetika közvetítő szerepe talán a legkomplexebb, mert ez a berendezkedés „rendezettségét” tartja fenn. Az energetika valójában az emberiség számára az a közvetítő mező, ahol más rendszerek rendezettségének rovására megpróbáljuk fenntartani vagy még komplexebbé tenni a saját rendezettségünket. Aligha véletlen, hogy az elmúlt évszázadok háborúi többnyire vagy e közvetítő mezők miatt, vagy éppen értük, az ellenőrzésük megszerzése érdekében robbantak ki, és ez gyaníthatóan így lesz a jövőben is.

Most, amikor a küszöbön álló világbirodalom-váltás miatt egyre instabilabb a világhatalmi helyzet, különösen felértékelődik az a döntő fontosságú kérdés, hogy egy-egy lokalitás, mint amilyen Magyarország, képes-e saját ellenőrzése alá vonni e közvetítő mezőket. Lételméletileg fontos hangsúlyozni, hogy ezek a közvetítő mezők nem eleve deszakrális entitások, de természetüknél fogva hajlamosak a szakrális rend ellenőrzése alól kibújni. Aki ugyanis közvetít, az igen jól informált, hisz rálát az adott csere-komplexum mindkét oldalára.

Kicsit leegyszerűsítve, ő mindenkiről tud mindent, róla viszont, az esetek nagy részében senki nem tud semmit. És ez, a szélsőségesen aszimmetrikus helyzet egy idő után kikerülhetetlenné teszi, hogy ne csak éljen, de egyre brutálisabban visszaéljen rejtett hatalmi pozíciójával. Merthogy, és itt a lényeg, ezek a közvetítő mezők előbb vagy utóbb a történelemben mindig illegitim rejtett hatalommá váltak. Ők mindent és mindenkit ellenőriztek, őket viszont senki nem ellenőrizte, sőt nem ellenőrizhette. Öngerjesztő örvénylésként ugyanis egyre nagyobb hatalomra tettek szert, és ez egyre ellenőrizhetetlenebb lett, majd az ezzel együtt növekvő befolyásuk nyomán egyre inkább kényszeríthették a formálisan szuverén államokat, például Magyarországot, hogy az egész jogi szabályozási rendszert is az ő hatalomnövelő törekvéseik szolgálatába állítsák.

A „rendszerváltás” egyik döntő fontosságú eleme éppen ez a folyamat volt. A maga létezését is tagadó globális hatalmi komplexum elsősorban ezeket a közvetítő mezőket igyekezett az ellenőrzése alá vonni. Az akkori magyar társadalmi, gazdasági, kulturális és politikai elitek pedig részben tudatlanságból, részben gyávaságból, részben pedig korrupt becstelenségükből adódóan hagyták, vagy éppen elősegítették azt, hogy ezek a nagyrendszerek a globális hatalmi rendszer urainak kezébe kerüljenek. És lehetőleg olyan feltételekkel, amelyek egyben tökéletesen kiszolgáltatott helyzetbe hozták Magyarországot.

Orbán Viktor 2010-ben indított „forradalma és szabadságharca” éppen ezen a helyzeten kívánt/kíván változtatni. Teljesen érthető és logikus, hogy a „nem létező” globális hatalmi rendszer mindent igyekszik megtenni, hogy e törekvést meghiúsítsa saját érdekében. Persze számos jogos kritika merülhet fel az alkalmazott konkrét módszereket illetően, de logikailag aligha vonható kétségbe magának a nemzetstratégiai törekvésnek a jogossága és kikerülhetetlensége. A valóságos tartalmi szuverenitás ugyanis csak ezen az úton és alapvetően ezen a módon érhető el.

Bogár László - magyarhirlap.hu