A látványtechnikai felszínen orosz–ukrán háborúként emlegetett, egyszerre unalmas és horrorisztikus, „csinált” szappanopera új folytatásához ért, és ezzel egyúttal szintet lépett. A Dnyeper gátjának „felrobbantódása” jelzi – nem tudunk másként fogalmazni, mert a felek természetesen szokás szerint egymást vádolják, akárcsak az Északi Áramlat gázvezeték esetében –, hogy lassan minden fék szétesni látszik, a háború öngerjesztő örvénylésként viszi az egyre kezelhetetlenebb káosz felé a világot. Mivel egy háborút elkezdeni nagyon egyszerű és könnyű, befejezni viszont nagyon komplikált és nagyon nehéz, érdemes talán újra összefoglalni mindazt, ami eddig is sejtetni engedte, hogy az egész világ, de főként Európa iszonyú árat fizet azért, mert hagyta, hogy bele sodorják ebbe a „csinált” háborúba.

Talán még magához az eseményhez, a gát felrobbantásához és szörnyű következményeihez csak annyit, hogy a háború rendszerelméletileg egy indeterminisztikusan determinisztikus komplex rendszer, ahol a következő történés kimenetele csak igen bizonytalan jóslatokra épülhet. Ennek alapvető oka az, hogy minél komplexebb a rendszer, annál kiszámíthatatlanabbak az érintettek reakciói és ennek nyomán a háború kimenetele. Ebből az a következtetés adódik, hogy a háborút kirobbantó „alany” számára világos kell, hogy legyen, a háború nevű komplex örvénylés bármikor kikerülhet az ellenőrzése alól. És akkor el is érkeztünk a lényeghez, ahhoz a látszólag könnyen megválaszolható kérdéshez, hogy ki is ez az „alany”.

A kézenfekvő válasz, legalább is az uralkodó globális narratíva szerint ez az alany Oroszország uralmi struktúráit jelenti, akik minden előzetes ok nélkül – ahogy fogalmaznak, „unprovoked” – megtámadták a független, demokratikus és szabadságszerető Ukrajnát, amelynek uralmi struktúrái mindig is békés együttműködésre törekedtek és persze törekednének mai is – hisz „békeszeretők” – Oroszországgal. Elég talán lassan végig mondanunk ezt az állítást, hogy belássuk, ez egy paródia. Oroszország és Ukrajna egyaránt csak az egész történetet elszenvedő „tárgyai” és nem alanyai ennek a háborúnak. Az idő majd ítél erről, de Oroszország végzetes történelmi hibát követett el azzal, hogy engedve az őt érő provokációnak, kirobbantotta a háborút, mert soha egy pillanatig nem volt, nem is lesz, mert nem lehet alanya ennek a látszólag általa folytatott háborúnak.

Ha egy szinttel mélyebb szerkezetben vesszük szemügyre e színjátékháborút, akkor ott alanyként az amerikai világbirodalmat tudjuk beazonosítani. A birodalmi Amerika uralmi struktúráinak, mint „átmeneti alanyoknak” azért volt szükségük erre a háborúra, mert világuralmuk évszázadának vége felé közeledve nemcsak a világot nem képesek már ellenőrzésük alatt tartani, de lassan nemzetállami talapzatukat sem. Végzetesen eladósodva, lelki, erkölcsi, szellemi lepusztulási lejtőn lefelé sodródva egyre inkább olyan degeneratív mintázatok határozzák meg, amelyeknek korrekciója már teljesen reménytelennek látszik, így globális uralmának meghosszabbítását csak a világ komplexitásának radikális „visszabontásától” remélheti. (És e komplexitás-visszabontás legkézenfekvőbb módja egy világháború.) Azt remélték, hogy ez az általuk ellenőrzött, inkább persze csak ellenőrizni vélt háború olyan mértékben rettenti meg a világot, hogy az minden eddiginél fegyelmezettebben veti alá magát az amerikai birodalom akaratának.

Számos jel utal arra, hogy ez a stratégiai feltételezés tévesnek bizonyult, a világ egésze nemcsak, hogy nem sorakozik fel az amerikai birodalom mögött, de éppen ellenkezőleg, a háborút arra használja fel, hogy az egyre szorultabb helyzetbe kerülő birodalomról nyilvánvalóvá tegye, végleg elvesztette ellenőrzését a világ felett, világbirodalmi léte tehát véget ért. Ez a felismerés az amerikai birodalmi elitben egyre kétségbeesettebb döntésekhez vezet, amelynek következményeit egyre kevésbé képes kezelni, így maga a birodalom is egyre gát(lás)talanabb lesz.

Ám a történetnek ezzel nincs vége, mert van egy „harmadik típusú” alany is, és ez a birodalomkiválasztó főhatalom, amely az elmúlt hatszáz év során kiválasztotta, felemelte, majd „leváltotta” a világbirodalmakat. De vajon ennek a láthatatlan szuperstruktúrának miért volt érdeke, hogy a jelek szerint mint a világ legmagasabb szintű „alanya” kirobbantsa ezt az általa talán valóban „kézben tartható” világháborút. Feltehetőleg azért, mert már döntött az amerikai világbirodalom leváltásáról és ezzel egyidejűleg arról is, hogy mi jön ezután. Ami ugyanis végbemegy, az Oroszország meggyengítése és Európából Ázsiába történő „visszatolása” úgy, hogy közben az egész világ számára nyilvánvalóvá válik az amerikai birodalom és általában véve az egész Nyugat végső lehanyatlása, történelemformáló teljesítményének összeomlása.

Ez utóbbinak jelzésére már létre is hozta a westlessness, vagyis nyugattalanodás/nyugattalanítás kifejezést. Ezzel párhuzamosan a hanyatló amerikai birodalmat arra is rá tudta venni, hogy önfelszámoló módon egyszerre akarjon háborút viselni Oroszországgal és Kínával, amelyeket így éppen az amerikai birodalom olvaszt össze. A most zajló világháború e legvégső alanya (vagyis ez a birodalomkiválasztó hatalom) tehát azt akarja, hogy Amerika aláhulljon, Oroszország pedig meggyengülve és Ázsiába visszaszorítva a feljövő Kína mint új világbirodalom vazallusállamává váljon. E szürreális világhatalmi sci-fi azért ösztönöz minden részvevőt a gát(lás)talanságra, hogy így tegye lehetővé az új világbirodalom felemelkedését.

Bogár László

A szerző közgazdász

]]>www.magyarhirlap.hu]]>