A globális média tematizációs hatalma eldönti (helyettünk!), hogy miről is szóljon a világ, és persze lehetőleg mindig valami olyanról kell szólnia, ami a legalkalmasabb módon segíti elő azt, hogy továbbra is a hamis értelmezések kertreceiben tárolhasson minket. Nincs ez másként most sem, amikor egy Panama nevű ország Mossack Fonseca nevű üzleti tanácsadó cégének „véletlenül” több millió dokumentuma szóródott szerte szét, leginkább azért, hogy megtudjuk, a világ talán még annál is ócskább, cinikusabb és gátlástalanabb hely, mint amilyennek eddig képzeltük. És, hogy ebben a világban csak egyetlen biztos dolog van, a teljes bizonytalanság.

Most is csak abban lehetünk biztosak, hogy egészen biztosan nem fogjuk soha megtudni, hogy mi és miért történik ebben az ügyben. Bár a dolog természeténél fogva az offshore pénzek globális mennyiségéről legfeljebb becsléseink lehetnek, de azért vannak olyan módszerek, amelyek segítségével mégis jó közelítés adható. Ma legalább huszonöt-, ám egyes becslések szerint akár ötvenezermilliárd dollárnyi vagyon van a világ egészében offshore-ban. Ez a világ egyévnyi teljesítményének negyedét vagy akár a felét is jelentheti. Szívszorító fejlemény, hogy, ha az egyes országokból offshore-ba kiszivattyúzott összegeket nézzük, akkor Magyarország gazdasági teljesítményéhez képest a világ leginkább vesztes országai közé tartozik. A Tax Justice Network nevű nemzetközi szervezet 2011-ben tette közé egy hatévnyi munka eredményét összefoglaló tanulmányát, amelyből kiderül, hogy 1980 és 2010 között Magyarországról közel 250 milliárd dollárt vittek ki offshore-ba. Ez nagyjából azt jelenti, hogy harminc év alatt kétévnyi jövedelem távozott ily módon az országból. Egyetlen ország van, amelyet még nálunk is jobban kifosztottak, és ez Elefántcsontpart.

Nem válik a rendszerváltás rendszerének dicsőségére, hogy legfeljebb már csak Afrikában vannak „versenytársaink”. Így azon is el kellene gondolkodnunk, hogy vajon a magyar társadalom valóban a „jó gazda gondosságával” kezelte-e a vagyonát az elmúlt évtizedek során? A kérdés persze költői, hisz a számok önmagukért beszélnek, de újra ráirányítják a figyelmet arra, hogy 1989 óta a nemzeti vagyonnak még az elemi szintű nyilvántartása is eltűnt a statisztikai rendszerből, pedig éppen arra lett volna szükség, hogy minden eddiginél átfogóbb komplex vagyonleltár készüljön. Az új kormány 2010 augusztusában hozott is egy olyan határozatot, mely szerint 2013-ra létre kell hozni az éves nemzeti vagyonleltár elkészítésének módszertani felté­teleit, de erre egyelőre nem került sor. Belátva és elfogadva, hogy egy ilyen nemzeti vagyonleltár létrehozásának igen komoly módszertani nehézségei vannak, ez önmagában nem elegendő ok arra, hogy lemondjunk a megoldásról.

Ez a mostani offshore ügy is ráirányítja a figyelmet arra, hogy milyen nagy jelentősége lenne az egyes „lokalitások” szigorú vagyonleltárának, mert így talán kicsit mégis csak nehezebb volna az egyes nemzetállamok brutális kifosztása.

Azt is látnunk kell persze, hogy ha nem lennének olyan helyek a világban, amelyek diszkrét, biztonságos és kényelmes módon teszik lehetővé, hogy a kétes származású ezermilliárd dollárok nyugodtan pihenhessenek, akkor egy kicsit nehezebb volna a folyamat mögött meghúzódó globális pénzszivattyúk működtetése. Legalább három tucat olyan kisállam létezik a világon, ahol vezető nemzeti „iparág” lett az offshore. Ám ami Európa számára a legkényesebb kérdés, az az a tény, hogy a világ két legnagyobb offshore „szigete”, bizony Svájc és Luxemburg az európai kontinens kellős közepén.

A legszerényebb becslések szerint is mindkét országban nemcsak az egy éves nemzeti terméküknél sokkal nagyobbak a náluk offshore-ként pihenő pénzek, hanem az egész nemzeti vagyonuknál is. Luxemburg például egész nemzeti vagyona legalább tízszeresét „tárolja” széfjeiben. Az is elgondolkodtató, hogy legalább egy tucat olyan globális óriásvállalat van bejegyezve ott, amely önmagában is sokkal nagyobb anyagi erőt képvisel, mint Luxemburg egésze. Svájc formálisan esetleg még hivatkozhat arra, hogy nem tagja az Európai Uniónak, de Luxemburg esetében ez az érv értelemszerűen nem áll meg. Aligha véletlen, hogy az Európai Bizottság pénzügyi biztosa, a francia Pierre Moscovici szokatlanul ingerülten és igen keményen fogalmazott most, amikor jelezte, hogy az Európai Unió a végsőkig elszánta magát legalább a területén működő offshore cinikusan „adóoptimalizálásnak” nevezett „üzletága” felszámolására. Mindez összefüggésben lehet azzal is, hogy az Európai Bizottság elnöke éppen az a Jean-Claude Juncker, aki igen hosszú ideig volt Luxemburg miniszterelnöke, és aki sikerességét nem csekély mértékben éppen Luxemburg adóparadicsom mivoltának köszönhette.

Ami pedig végül a jelenlegi „csinált” panamai offshore botrányt illeti, az a tény, hogy a folyamat szinte azonnal „kivégezte” azt az izlandi miniszterelnököt, aki 2008 óta igyekszik szembeszállni a globális pénzhatalmi rendszerrel, és hogy a kiszivárogtatók legfőbb „gyanúsítottjaikat” éppen az orosz és a kínai elnök közvetlen környezetében vélték felfedezni, mindent el is árul a kiszivárogtatók valóságos szándékairól. De minden rosszban van valami jó, azt kétségtelenül sikeresen elérték mindezzel, hogy a világ újra szembesülni kénytelen azzal, hogy milyen gátlástalan cinizmussal zajlik napi rutin szintű kifosztása, s legyünk őszinték, ez a szembesülés önmagában is nagy érték lehet. Reményeink szerint talán lesz is.

Bogár László – ]]>www.magyarhirlap.hu]]>