A jelek szerint a 2030-as évek során valóban visszaszerezheti történelmi pozícióját, és legfőbb globális birodalomként jelenhet meg újra.

Ám az utóbbi időben sokasodnak a jelek, amelyek óvatosságra intenek az efféle jövendölésekkel kapcsolatban. A világtörténelem legszörnyűbb környezetpusztítása, a rendkívül súlyos társadalmi, demográfiai kihívások, a gazdasági, pénzügyi, kereskedelmi folyamatok egyre kiszámíthatatlanabb ingadozásai, a lelki, erkölcsi, szellemi folyamatok drámai feszültségei, mind-mind egy komplex válságtér akár végzetes jövőképét vetítik elénk. A politikai rendszer egyelőre többnyire rejtett, ám roppant dimenziójú feszültségeiről nem is beszélve. Ennek végiggondolásához elég lassan kimondani a következő mondatot: a világ legősibb, legmélyebb szakrális kultúráinak egyike kommunista diktatúraként a Nyugatot megszégyenítő (természeténél fogva brutálisan deszakrális) „szuperkapitalizmust” épít.

Lételméletileg, történetfilozófiailag ennél konfúzusabb mondatot elképzelni sem lehetne. Evidens módon nincs és nem is lehet senki, aki megnyugtató választ tudna adni arra a nyilvánvaló kérdésre, hogy mindebből milyen, az egész világ sorsát alapvetően befolyásoló következmények adódnak.

Kína elmúlt évezredeinek története azt látszik igazolni, hogy az alapvető kulturális-szellemi talapzatát meghatározó három nagy létértelmezési logika, a konfucianizmus, a taoizmus és a buddhizmus legalapvetőbb törekvése az ember külső és belső természetének harmóniája, az egyensúly és a tartós, évszázadokra vagy akár évezredekre mindent meghatározó rendje. Valószínűleg ennek tulajdonítható az is, hogy a Központi Birodalom, nemcsak hogy terjeszkedési szándékokat nem mutatott, de inkább mindig is az elzárkózást választotta.

A Mao Ce-tung 1976-os halála után elinduló, lassan most már negyven éve zajló átalakulási folyamat egy eddig történelmileg példátlan logikára épül. Nagyon leegyszerűsítve talán úgy fogalmazhatunk, a Kína létstratégiáját meghatározó elitek úgy dönthettek, hogy a Nyugattól való elzárkózás helyett a Nyugattal való minden eddiginél átfogóbb és intenzívebb együttműködést kell választani, de úgy, hogy ez esélyt kínáljon arra, hogy a Nyugatot a „saját fegyvereivel” győzzék le. A legfőbb társadalmi-gazdasági mutatók arról tanúskodnak, ez akár sikerülhet is. A nyugatias modernitás történetében soha egyetlen ország sem volt képes arra, hogy olyan hosszú ideig és olyan magas ütemű gazdasági növekedést produkáljon, mint Kína. Vásárlóerő-paritáson számolva lényegében utolérte Amerikát, régóta ő a legnagyobb exportőr, sőt lassan a legnagyobb importőr is. Az utóbbi évek és most az utóbbi hónapok során egyre több jel utal arra, hogy a főhatalomba vezető út talán még sem lesz ilyen egyszerű. A gazdasági növekedés tartósan és jelentősen lassult, részben hivatalos leértékelés, részben spontán piaci gyengülés nyomán jelentősen romlott a kínai jüan árfolyama, és végül, de nem utolsósorban drámai zuhanás ment végbe a kínai tőzsdéken.

Mi zajlik valójában? Az elmúl fél évezred nagy világbirodalom-váltásait szinte mindig háborús konfliktusok kísérték. Valójában most sincs másként, még ha talán reménykedhetünk is abban, hogy mindez nem fajul permanens globális háborúvá. A jelenleg a világuralmat gyakorló amerikai impérium számára ráadásul nemcsak Kína felemelkedése jelent komoly fenyegetést, hanem az az egész eurázsiai együttműködési rendszer, amelynek gerincét a Németország uralta Európa, Oroszország és Kína jelenti, de India, Japán és az iszlám országok jelentős része is efelé tájékozódik. Az amerikai birodalom részéről logikus lépés, hogy minden rendelkezésére álló eszközzel, gazdasági és pénzügyi fegyverekkel is destabilizálja ezen együttműködési lánc egyes láncszemeit, és szétroncsolja a köztük kialakuló együttműködési formákat. Kína számos súlyos nehézséggel küzd, és aligha tévedünk nagyot, ha feltételezzük, hogy az „amerikai birodalom” mindent megtesz e nehézségek elmélyítéséért. Paradox módon még akkor is, ha ezzel közben akár saját magát is felsérti.

A tény, hogy Kína Amerika legfontosabb kereskedelmi partnere, és óriási kereskedelmi többleteinek felhalmozódása nyomán már több mint háromezermilliárd dollárnyi devizatartalékkal rendelkezik, óvatosságra kell, hogy intse a birodalmat. Bárhogyan is lesz, Kína nagy valószínűséggel valóban a világ urává válik.

„Csak” két megválaszolatlan kérdés van még. Egyrészt, hogy milyen árat fizet mindezért ő maga és az egész világ, másrészt, hogy vajon mennyiben lesz más a Kína által uralt világ. Mivel megnyugtató válaszra még sokáig nem számíthatunk, így a világ jól teszi, ha Kína „témáját” a jövőben is állandóan napirenden tartja.

Bogár László - ]]>www.magyarhirlap.hu]]>