Az is persze, hogy azért minden súlyos belső konfliktus ellenére képesek vagyunk együttérzésre és együttműködésre, és ez legyen azért reménykeltő mindnyájunk számára. De akad más is.

Nagyjából egyetlen hét alatt felfoghatatlan mennyiségű, százmillió tonnákban mérhető víz áramlik át Magyarországon. Az éves teljes vízfogyasztásunk sokszorosát kitevő vízmennyiség ilyenkor nem áldás, hanem átok, és mindenki fellélegzik, amikor a fenyegető víztömeg pusztító hulláma elhagyja az országot. És aztán néhány hét múlva menetrend szerint beköszönt az aszály, és súlyos vízhiány rontja a gazdaság működési feltételeit. Ilyenkor persze büszkén felsóhajtunk, hogy az emberi helytállás által emelt gátak kibírták, és nagyobb tragédia nélkül megúsztuk a fenyegető drámát. Aztán meg sopánkodunk, hogyan oldjuk meg a súlyos vízhiányt. Ahogy Széchenyi fogalmazott annak idején „Nem a víz nemléte a baj, de az, hogy ott nincs elég víz, hol kellene, midőn ott, hol semmi haszna, elég, tán még sok is van”. De vajon kikerülhetetlen-e ezeknek a drámáknak a megismétlődése?

Az ember ilyenkor mindig a természet vad erőiről beszél, amelyek megzabolázása, általa épített gátak közé szorítása az ő szent feladata. Ám fel kell tennünk a kérdést, valóban ez az egyetlen lehetséges megközelítése ennek a kérdésnek? Van-e, lehet-e valami más elbeszélési módja is ennek a történetnek? A víz a földdel, a levegővel és a napfényt megtestesítő tűzzel az emberi létezés szakrális őselemeit testesíti meg. (Vegyük észre, hogy itt a három halmazállapot és a halmazállapot megváltozását előidéző hőforrás jelenik meg az emberi gondolkodásban, sok ezer évvel a modernitás tudományértelmezése előtt.) A legelső emberi települési formák döntően és alapvetően a vízzel való gazdálkodásra épültek. A potamikus és thalasszikus kultúrák elnevezése is arra utal, hogy a víz már a legősibb kultúrákban is meghatározó jelentőségű volt. Ma is csodálat tárgyát képezik például azok a magashegyi civilizációk, amelyek a vízgazdálkodás máig is megismételhetetlenül kifinomult, elképesztő tudásról árulkodó remekműveit megalkották.

Az ember tehát soha nem legyőzendő, megzabolázandó ellenségnek tekintette a vizet, hanem az élet forrásának, amelyre csak végtelen szakrális tisztelettel lehet tekinteni. A víz a tisztaság, a megtisztulás szent forrása minden vallásban. A Kárpát-medence népeinek csodálatosan leleményes és harmonikus vízgazdálkodási rendszereiről többek között Andrásfalvy Bertalan könyveiből értesülhetünk. Az itt élő népek türelemmel, szelídséggel és alázattal (ezeknek a szakrális képességeknek az összefoglaló neve az egyetemes szeretet) próbálták lassú iparkodással megérteni a víz legbelső természetét, és nem megzabolázandó, legyőzendő ellenfélként kezelték, hanem áldásként, minden élet forrásaként. A víz legbelső természetének megértésével éppen azt szerették volna elősegíteni, hogy a víz szabadon tehesse azt, amit a teremtés szakrális logikája alapján tennie kell.

A fokgazdálkodás például éppen ezt próbálta elérni „szelíd” technikáival. A fok mint vízföldrajzi-tájgazdálkodási fogalom egy folyó medre és ártere közötti oldalirányú medret vagy csatornát jelent, amelyen a folyó vize áradáskor kifolyik az ártérre, apadáskor pedig vissza. A fok ilyen értelemben jelenik meg olyan helynevekben, mint például Siófok, minthogy a Sió folyó a Balatonból ered (vagy másképpen: fakad), vagy Foktő település a Duna mellett, vagy a Tiszai-Alföldön Nagy-fok, Fok-lapos stb. Mindez a Kárpát-medence két nagy folyója mentén az ott élők számára biztonságot és kiszámítható bőséget, jólétet jelentett. A földművelés komplex rendszerébe a „vízművelésnek” ezek a formái szervesen beletartoztak, és évszázadokon át működtek kiválóan.

Ma már azt is tudjuk, hogy mindez még a Kárpát-medence klimatikus adottságait is kedvezően befolyásolta. De a nekilendülő nyugatias modernitás, ami a 19. századtól kezdve egyre inkább kapitalizmusként nevezi meg önmagát, „alacsony hatékonyságú” és „pazarló” gazdálkodási formaként bélyegezte meg mindezt, és egyre határozottabban követelte a „folyószabályozást”. A fogalom így, ebben a formában nyilván manipulatív és álságos volt, mert azt sugallta, hogy eddig persze „anarchia” volt, ami épp a lényeg meghamisítása. Az újfajta „szabályozás” lényege, hogy ezeket a fokokat a modern kori vízrendezések betömték, elgátolták; és az iparszerű vízgazdálkodás a töltésezéssel az árteret az árvizek oldalirányú felduzzasztására, a csatornázással a többletvizek mielőbbi és minél teljesebb levezetésére használja, ami a kevés csapadékot kapó alföldi területek súlyos és rendszeres vízkészlethiányát okozza.

Az alföldi vízháztartási problémák rendezésének, az árvizek és a vízkészlethiány hosszú távú megoldásának a kulcsai a fokok, vagyis az oldalirányú vízkivezetés használatának felújítása, és a tájhasználat ehhez kapcsolódó igazításával a táj „vízpuffer” kapacitásának növelése. Az a máig is büszkén emlegetett stratégia, amit „folyószabályozásként” ismerünk, valójában az országot akkor már meghatározó tőkestruktúrák rejtett „tér-hatalmi” erőszakgyakorlását jelentette, és merjük kimondani, azt jelenti ma is. Azt aligha gondolhatjuk, hogy ebből a lassan két évszázados zsákutcából létezik gyors kihátrálás, de legalább kezdődjék el a létszemléletünk olyan átalakulása, amely világossá teszi, hogy „Habár fölűl a gálya, / S alúl a víznek árja, / Azért a víz az úr!”

Bogár László - magyarhirlap.hu