Csak azt nehéz ilyenkor eldönteni, hogy a végzetes tudatlanság vagy a végtelen cinizmus-e a meghatározó az egyes konkrét esetekben. Kis kitérőként érdemes megjegyezni, hogy Anne Applebaum már a 2010 utáni „új rendszertől” kapott Petőfi Sándor-díjat a Gulag-rendszerről írt művei elismeréseként. Miközben akkor is lehetett, azóta meg pláne lehet tudni és rendszeresen érzékelni is, hogy Applebaum asszony a lehető legellenségesebb mindazzal szemben, amit a nemzeti együttműködés rendszere képvisel.

Talán az motiválhatta a Petőfi Sándor-díj odaítélését, hogy kétségtelenül Anne Applebaum a legkövetkezetesebb antikommunisták egyike. Az a fő gond azonban az összes ilyen anti-izmussal, hogy az önmaga tökéletességébe vetett rendíthetetlen hit közhírré tételén kívül mást nem igen közöl velünk, nemet mond, igent nem. És hát, bár kényes és kellemetlen erre emlékeztetni azt a több mint egymillió magyar szavazót, aki 1990-ben az SZDSZ-re szavazott, hisz abszolút többségük régen megbánta már, de ugyanez volt a trükk lényege akkor, ott is. Tudjuk, merjük, tesszük – harsogták magabiztosan, és sajnos, így visszatekintve megállapíthatjuk, hogy igazuk volt.

Tényleg tudták, hogy miként kell a magyar társadalmat még az előzőeknél is kegyetlenebb birodalmi kifosztásnak alávetni, és mindezt merték is kíméletlenül megtenni. És azért szavazott rájuk több mint egymillió magyar, mert, hogy annyira cuki volt az antikommunizmusuk. Amely antikommunizmus annyira mégsem volt sziklaszilárd, hogy megakadályozza őket abban, hogy együtt kormányozzanak előbb egy karhatalmista, majd egy titkosszolgálati tiszttel. De térjünk vissza Anne Applebaum legújabb dolgozatához, amely azért érdemel figyelmet, mert enciklopédikus pontossággal írja le azt az eszmei káoszt, ami az uralkodó liberális társadalom és gazdaságfilozófiát jellemzi.

Először is elrettentő példaként említi Marine Le Pent, aki képes volt szót emelni a megszorítások ellen, azt állítván, hogy mindez valójában a globális elit további féktelen gazdagodását szolgálja az egyre nehezebb helyzetbe kerülő kisemberek rovására. Majd, és ez a számunkra igazán érdekes, úgy folytatja, hogy „akik szerint Le Pen tervei a valóságtól elrugaszkodottak, meglepve konstatálhatják majd, hogy máshol azok már a gyakorlatban működnek: Magyarországon a bankok államosítása (vagy inkább a korábban privatizált bankok újraállamosítása) nem távoli ideál, hanem a kormányprogram központi eleme. Orbán Viktor különadókkal és büntető célzatú szabályozással igyekszik elijeszteni egyes külföldi bankokat, másokat egyszerűen megvásárolt. Azt állítja, hogy az a célja, hogy a magyar államnak nagyobb kontrollja legyen az ország pénzügyi szektora felett” – írja Anne Applebaum, megemlítve a lengyel példát (a bankok különadója és „repolonizációjuk” tervét) is.

Említi azt is, hogy az EU-ellenes brit UKIP hárommilliárd fontot költene közegészségügyre, és a dán és svéd nacionalista pártok is növelnék a jóléti államot – persze csak a született dánoknak és svédeknek. Vagyis régi balos szólamok köszönnek vissza a populista jobboldali retorikában, vonja le a megsemmisítő következtetést a szerző. Majd végül úgy foglalja össze mondandóját, hogy ezek cinikus populisták, akik azért ismételgetik ezeket a nevetséges és szélsőséges szlogenjeiket, mert úgy érzik, hogy most erre van leginkább kereslet a politikai kommunikáció piacán: „A fiatal szavazóknak a rég diszkreditált eszmék is újként hathatnak. Csak azért, mert az államosítás, a protekcionizmus, a fiskális felelőtlenség és a büntetőadók korábban a gyakorlatban nem váltak be, nem vehetjük biztosra, hogy valaki nem próbálja ki őket újra, csillogó nemzeti színű zászlóba csomagolva az elkoptatott sarló-kalapács helyett” – foglal állást cikke végén Applebaum a szerinte egyetlen helyénvaló klasszikus konzervatívan jobboldali eszköztár mellett.

Az ember persze ilyenkor nehezen tudja eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen, hisz az ideológiai elvakultság ilyen szintje még ebben az abszurd világban is ritka. Applebaum asszonynak ugyanis nem tűnik fel, hogy az emberi világ nem feltétlenül azonos az ő liberális tankönyvekre épülő, sohasem volt és remélhetőleg soha nem lesz, mesterségesen összetákolt doktrínavalóságával. Hogy nem feltétlenül a legfontosabb természeti törvény az, hogy a globális tőkestruktúrák csúcsragadozóinak profitérdekei univerzális összefüggésként mindent felülírnak. És persze, hogy nem feltétlenül gonosz, elvetemült, cinikus, populista, szélsőséges az, aki tudja, hogy milyen közösség tagja, és emberséges őszinteséggel igyekszik is ennek a közösségnek a javát szolgálni.

Az meg különösen furcsa – és elég pikáns is –, hogy a volt lengyel külügyminiszter (ma parlamenti elnök), Radoslaw Sikorski feleségeként éppen ő nincs tudatában annak, hogy a „sarló és kalapács” pusztító birodalmát egy Lev Davidovics Bronstein nevű ügynök pénzelésével ugyanaz az Amerika segítette életre, amelyik aztán a második világháború után rászabadította a „felszabadított” Kelet-Európára, s benne a sokat szenvedett lengyel népre is. És amelynek stratégiai érdekeit Anne Applebaum ilyen elszántan védi. Szóval akkor ki is itt az antikommunista, miért és hogyan? Megannyi kérdés, biztos válasz nélkül, hisz, mint tudjuk, zaklatott világunkban csak a bizonytalanság az egyetlen biztos dolog.