Ahogy az várható volt az Európai Unió legfőbb tisztségviselőinek megválasztása, pontosabban fogalmazva, egyelőre „csak” jelölése, minden eddiginél drámaibb fordulatokat hozott.

Attól ugyanis, hogy legfelsőbb szinten megszületett egy alku, még nem biztos, hogy ennek eredményét jóvá is hagyják az Euró­pai Parlamentben. Ha az EP leszavazza a vezetők jelöltjét, akkor egy hónapon belül új jelöltet kell állítaniuk az állam- és kormányfőknek.

A történet eleve kettős szerkezetű, az egyik, a sokkal fontosabb és mélyebb réteg Európa minden eddiginél súlyosabb „létválságának” elmélyülése. A másik, aminek közvetlen következményeivel most látványosan szembesülhettünk, az, hogy a hagyományos elit e létválságnak nemcsak a megoldására nem képes, hanem az elemi szintű kezelésére sem. E képtelensége legfőbb és legmélyebb oka pedig az, hogy nincs használható narratívája a helyzet elbeszélésére sem, így a teendők megbeszélése nem is értelmezhető számára. Mindez azt is jelenti egyben, hogy Európa mindenekelőtt általános kommunikációs válságban is van, az egyenként is inkoherens elbeszélési módok indulatos háborúja zajlik.

Hogy megértsük a jelölések most látszólag legalábbis ideiglenesen lezáruló drámáját, lássuk előbb Európa létválságának mélyebb rétegeit, és egyúttal azt is, hogy miért és hogyan nem képes mindezt elbeszélni a hagyományos politikai és médiaelit. A nyugatias modernitás Európában született, innen indult világhódító útjára, mára sikeresen nyugatosítva a világot, benne azt a Kínát és Indiát is, amelyeknek szakrális kultúrája sokkal régebbi, mélyebb és értékesebb, mint a modern Nyugat deszakrális civilizációja. Európán belül két iszonyú pusztítással járó „harmincéves” háborúban próbálja felszámolni a tradicionális szakralitás maradványait a világ „nem létező” hatalmi szuperstruktúrája.

Az első a valóságos harmincéves háború 1618 és 1648 között, a másik a huszadik század „harmincéves” háborúja 1914 és 1945 között, amelyet az uralkodó értelmezési tér első és második világháborúként szokott említeni. A második harmincéves háború lezárását követően a világot formálisan jelenleg irányító Amerikai Birodalom a szó szoros értelmében „visszautasíthatatlan” ajánlatot tett Európa népei, de legfőképpen a meghatározó jelentőségű németség számára. Ennek lényege az volt, hogy saját tudására és szorgalmára építve anyagi jólétet teremthet magának Európa, de ennek ára van. Az ár pedig nem más, mint az önmagával való történelmi azonosság feladása, nincs történelem, nincs kultúra, nincs múlt, már csak azért sem, mert a fő feladat a „múltat végképp eltörölni”. Döntő fontosságú mozzanata ennek az „alkunak” az, hogy az amerikai világbirodalom akkoriban ereje teljében volt, és valóban képes volt „világrendet” tartani. És így egy szigorúan ellenőrzött és engedelmes Európa barátságosan kezelhető alattvaló volt a globális birodalom számára.

Ám az elmúlt néhány évtized során ez az egymáshoz szorosan kapcsolódó két pillér meggyengült, sőt most már összeomlóban van. Az amerikai birodalom nem képes többé fenntartani a „világrendet”, sőt agonizálván ő maga gerjeszti a káoszt világszerte, amit a világ, és benne Európa, egyre súlyosabb frusztrációként él át. A másik, hogy az eddig engedelmes alattvalóként tételezett, következésképp barátságosan kezelt Európa egyre inkább kellemetlen riválisként, sőt egyes kérdésekben már-már ellenfélként értelmeződik a világbirodalom számára. Ez legfőképpen abba a kontextusba ágyazva van így, amelyben Európa, Oroszország és Kína természetes szövetségesek egy olyan komplex eurázsiai együttműködési rendszerben, amelynek esetleges létrejötte az amerikai birodalom végét jelentené. Európa hagyományos politikai és médiaelitje ezt a változást nem tudja, nem meri, nem akarja észlelni. Nem tudja, mert az uralkodó értelmezési keret és pláne az ehhez tartozó fogalomkészlet ennek az elbeszélésére tökéletesen alkalmatlan. Nem meri, (feltéve, de nem megengedve, hogy tudása volna hozzá) mert a legközvetlenebb érdekeivel van „bekötve” abba a kollaboráns státusba, amely részben édesgetéssel vagy éppen fenyegetéssel (az angol ezt a „stick and carrot”, azaz „bot és sárgarépa” kifejezéssel illeti, amelyekkel a csökönyös szamarat szokás ösztönözni). És végül mindezek nyomán, ha tudása és bátorsága volna is, akkor sem akarná mindezt elbeszélni, mert egész egyszerűen „energiatakarékos” üzemmódban van, vagyis még mindig abban bízik, hogy „majd csak elmúlnak a bajok”, s akkor kiderülne, hogy feleslegesen munkálkodott a bajok elmulasztásán.

Ám a bajok nem fognak elmúlni! És azért nem, mert Európa önazonosságának teljes feladásával végzetes helyzetbe sodorta magát. Ez a végzetes helyzet a leglátványosabban a népesedési folyamatokban vált érzékelhetővé. A világhatalom által Európára erőszakolt migráció, a „bevándoroltatás” értelmezhetetlen volna, ha Európa nap mint nap képes lenne egyértelművé tenni, hogy nem „importból” kívánja biztosítani a jövő dolgozóit, hanem képes mindezt teljes természetességgel „saját előállításban” lehetővé tenni. A demográfiai katasztrófa mögött, különösen a németség esetében evidens módon a lelki, erkölcsi, szellemi megroppanás húzódik meg, amelynek legmélyebb oka az önmagával való azonosság teljes feladása, a multikulturalitás híg moslékában való „önfeledt” dagonyázás. A most az óriási nehézségek közepette megszületett alku tehát csupán a lejátszástechnikai felszín kicsinosítását jelenti, ám a most megnyugodni látszó felszín alól roppant erejű tektonikus energiák üzennek egyre vészjóslóbban.

Bogár László - ]]>www.magyarhirlap.hu]]>