Ehhez képest viszont a társadalom-lélektan számára régóta evidencia, hogy nagyjából három- és hatéves korunk között mindnyájan megtanulunk hazudni, és életünk során, legalábbis a nyugati civilizációban, harminc-ötvenezerszer hazudunk, mondhatni rutinszerűen. (Csak érdekességként teszem hozzá, hogy minél intelligensebb a kisgyerek, annál gyorsabban tanul meg hazudni, és a férfiak majdnem kétszer annyiszor hazudnak életükben, mint a nők.) A kutatásokból az is egyértelműen kiderül, hogy ha egy közösségben mindig mindenki a teljes igazságot mondaná, az ebből eredő konfliktustömeg egyhamar szétroncsolná ezt az emberi közösséget. A rosszkor és rosszul kimondott igazságok akár még a hazugságnál is pusztítóbbak lehetnek.

Ráadásul a „kegyes hazugság” kifejezés egyértelműen arra utal, hogy a feldolgozhatatlanul tragikus igazság elhallgatása a bocsánatos bűn, sőt egyenesen a társadalmi érintkezés fontos alapnormája.

Még tovább bonyolítja a helyzetet, ha a kérdést általános evolúciós síkon is megvizsgáljuk. Kiderül ugyanis, hogy a hazugságra való képesség, amit itt színlelésnek, álcázásnak, lopakodásnak hívunk, nemcsak mindenütt jelen van, de egyúttal az egyik döntő fontosságú szelekciós előny, a szó szoros értelmében élet-halál kérdése. Nem volna igazán életszerű, ha a szavannán ilyen párbeszédeknek lennénk tanúi: „Jó napot kívánok, én a leopárd vagyok. Ön, ha jól látom, a gazella. Nos, szeretném jelezni, hogy feltett szándékom Önt felfalni, azt gyanítom azonban, hogy Ön ezzel nem ért egészen egyet, ezért javaslom, játsszunk nyílt lapokkal, és próbáljuk demokratikus eszmecsere keretében tisztázni konfliktusunkat. Jelige: minden megoldás érdekel.” Többnyire azonban nem ez történik, hanem azt látjuk, hogy a leopárd és potenciális áldozata is igyekszik mindent megtenni, hogy minél sikeresebben hazudja azt, hogy ő valójában nincs is jelen.

Akárhogy is kerülgetjük, a hazugsághoz való hazug, képmutató viszonyunk egyértelműen jelzi, hogy egyelőre nem tudunk mit kezdeni ezzel a fölöttébb talányos jelenséggel. Bár mi, emberek Isten képmásai is vagyunk, de azért olyan lények is, amelyek számára, akárcsak a szavannán, a létfenntartás, a fajfenntartás és a territóriumért zajló küzdelem jelenti a fizikai megmaradás alapjait.

A sok ezer politikai vicc közül talán a leggyakrabban idézett az, amelyben arra a kérdésre, hogy honnan lehet tudni, hogy egy politikus hazudik, az a válasz, hogy onnan, hogy mozog a szája.

Az utóbbi évtizedekben a politikai osztály általános megítélése katasztrofálisan romlott, és a politikusi pálya ma mindenütt az erkölcsi és értelmi züllöttség szinonimája. (A hazugság erkölcsi és értelmi lezüllésbe vezető hatásáról ír Bibó István az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című híres dolgozatában.)

Az utóbbi évek magyar politikai életét leginkább befolyásoló őszödi beszédhez, vagyis a hazugsághoz való ambivalens viszony két ponton is tetten érhető a történetben. Az egyik egyszerűen belátható, a másik kicsit bonyolultabb.

Az első abban az összefüggésben rejlik, hogy a beszéd napvilágra kerülése után leginkább azoknak kellett volna felháborodniuk, akik az MSZP-re szavaztak, hiszen őket cinikusan félrevezették.

Akik nem az MSZP-re szavaztak, azoknak pedig leginkább elégedetten kellett volna konstatálniuk politikai bölcsességüket és előrelátásukat. De a következmények azt látszanak igazolni, hogy a magyar társadalom képmutató módon éppen fordítva reagált. A bonyolultabb és fontosabb „hazugság a hazugságban” azonban az, hogy Gyurcsány Ferenc – az őt joggal elítélők szerint is – magában a beszédben viszont igazat mondott.

Ennek így kell lennie, hisz az egész ügynek kizárólag akkor van értelme, ha elhisszük, hogy a beszédben elhangzó vallomás igaz! Csak óvatosan kérdezem meg, miért is kell mindmáig elhinnünk, hogy egy gátlástalan hazudozó ott abban a beszédben végig az igazat mondja? És itt van a mindmáig kiválóan működő trükk máig fel nem ismert lényege! Gyurcsány ugyanis éppen akkor hazudik a legsúlyosabban, amikor mindenki evidenciaként kezeli, hogy igazat mondott. Azt hazudja ugyanis a beszédben, hogy azért kellenek a megszorítások, mert „elkúrtuk”, vagyis engedtük a magyar népet a „lehetőségein felül költekezni”. És ez a legpusztítóbb hazugság, ami fölött viszont kivétel nélkül minden kritikus elsiklott és elsiklik ma is.

A magyar nép ugyanis az elmúlt negyven évben soha nem „költekezett a lehetőségein felül”. Előállította és ma is előállítja azt, ami számára a méltó élethez szükséges.

„Túlköltekezésének” hamis látszatát az elmúlt évtizedekben az őt cinikus gátlástalansággal a „nem létező pusztító világerőnek” kiszolgáltató elitek tartják fenn.

Az őszödi beszéd szándékos kiszivárogtatásának fő oka tehát éppen az volt, hogy ezt a lényeget elleplezze, illetve, hogy a „túlköltekező nép” hamis mítoszát még jobban bebetonozza a „köztudatlanságba”.

Az egész történet örökre homályban maradó „főkonstruktőre” tehát gratulálhat magának, mert ezt a legeslegfőbb célját tökéletesen elérte, hisz a ma újra égig érő szómágia mindenről szól, csak éppen a lényegről nem. Bravó!

Bogár László – magyarhirlap.hu