Száz éve töprengünk azon, „hogyan süllyedt bennszülötté ez a nagy középkori nemzet tulajdon országában.” (Németh László) Összeállításunkban felidézzük a végzetes napok történetét, bemutatjuk Károlyi Mihály életútját, és a történész véleményét is megkérdezzük a magyar történelem legelvetéltebb forradalmáról, amely olyan, több mint egy évezred óta nem tapasztalt csapást mért a magyar államiságra, amit máig sem sikerült kiheverni.

]]>A káosz vörös grófja – interjú Raffay Ernő történésszel Károlyi Mihályról]]>

Újrakezdés a romokon

Amikor az ember lajtsromozni kezdi, hogy a kereken száz esztendővel ezelőtti őszirózsás forradalom mit hozott a magyarság számára, csupa-csupa eltitkolt vagy szemérmesen elhallgatott tény jut az eszébe. Károlyiék forradalmát ugyanis röpke fél évszázadon át a nagy magyar szabadságküzdelmek sorába iktatva tanították az iskolában, miközben pusztán a csőcselék által kikényszerített nemzeti tragédia volt.

Az őszirózsás forradalom mindenek­előtt hatalomba emelt egy olyan emberi garnitúrát, amelyet a korabeli közvélemény addig kocsmában, lóversenyen, orfeumban látott. Maga Károlyi gróf is ilyen alak volt, nem beszélve a későbbi népbiztosokról, nagy hatalmú politikai komisszárokról, akik már ekkor, tehát október végén bontogatták szárnyaikat. Szintén az őszirózsás forradalom élezte ki Magyarországon a zsidókérdést. Igaz, hogy a nagyarányú bevándorlás miatt a tiszaeszlári per idején egyszer már elszabadultak az indulatok, de kétségkívül 1918 az ősbűn a magyar–zsidó viszonyban. Ekkor ugyanis nem tanult, művelt, a magyar többséggel szolidáris zsidó polgárok, hanem a honi zsidóság legalja, Kunfi Zsigmondok és Pogány Józsefek szabadultak rá az országra, nem beszélve Kun Béláról, Szamuely Tiborról és a többiről, akik néhány hónappal később vérfürdőt rendeztek. A korabeli magyar közvélemény, amely grófokhoz és tekintélyes polgárokhoz szokott a hatalomban, elborzadva nézte, ahogyan ezek a fantaszták mindent kockára tesznek és el is veszítenek.

Egy gróf azért akadt a szabadkőműves válogatott élén: Károlyi Mihály. Ő azonban pontosan azt jelentette a magyar történelmi családok fiai között, mint Pogányék a honi zsidóságban. Istentagadó, cinikus, romlott egyénisége ráterpeszkedett a kifosztott, legyengült, tönkretett országra, amelynek nem pusztán gyámolításra, hanem azonnali, határozott cselekvésre lett volna szüksége, hogy a küszöbön álló tragédiát elkerülhessük. A soproni népszavazás és a balassagyarmati felkelés pontosan jelzi, hogy minimális katonai ellenállás mellett nagyobb magyar tömbök is Csonka-Magyarországnál maradtak volna. Károlyiék azonban – a mai liberális értelmiséghez hasonlóan – csak az ideológiával, nem pedig a tényekkel vetettek számot, esztelen pacifizmusuk hónapok alatt kivéreztette a nemzetet. Nem a proletárdiktatúra, hanem a Károlyi-kormány idézte elő az összeomlást, Kun Béláék legalább – igaz, nem magyar célok, hanem az internacionalizmus nevében – fegyvert fogtak a megszállók ellen.

Ezeréves Kárpát-medencei történelme során a magyarság 1918–19-ben tapasztalta meg először, hogy az ország hatalmas részei tartósan idegen katonai közigazgatás, majd az elszakítás után de iure idegen fennhatóság alá kerülnek. A tatárjárás csak végigsöpört tájainkon, a török adóztatta, de nem eltüntetni akarta a magyar lakosságot, de ami Károlyiék miatt a Felvidéken, Bácskában, Erdélyben lezajlott, az semmi máshoz nem hasonlítható. A magyar nemzetet szétszakították a tulajdon országában, nem pusztán megszálltak, de a trianoni békediktátummal végleg el is vettek tőlünk hatalmas területeket. Nem tudjuk, mert nem tudhatjuk, hogy ha az ország Károlyiék helyett nemzeti kormánnyal fejezi be a háborút, milyen végkimenetele lett volna a fegyveres ellenállásnak, de hogy ennél rosszabbul nem jártunk volna, az bizonyos.

Az őszirózsás forradalom következménye továbbá a magyarság gondolkodó részének máig tartó idegenkedése a nemzetköziség, az idegen ideológiák iránt. Pacifizmus, nemzetköziség, liberalizmus és a többi: 1918-ban kipróbáltatott, láthatjuk, mi lett a vége. Trianon után a magyar családokban és iskolákban igen helyesen a keresztény hagyományok és a nemzeti felfogás szellemében tanították a felnövekvő nemzedékeket, a csonka magyar állam minden erejével az elrabolt területek visszaszerzésére tört. Ezt a törekvésünket 1938 után siker koronázta, sorra visszatértek az elcsatolt részek. Vagyis húsz esztendő kellett ahhoz, hogy Károlyiék primer pusztítását helyrebillentse a történelem. Ma is azt látjuk, hogy a 2010 óta regnáló nemzeti kormánynak háromszori kétharmadra volt szüksége, hogy demokratikus keretek között, határozottan és kérlelhetetlenül pályára állítsa az ország rendszerváltozás óta kisiklott vonatát.

De így működik ez, megszokhattuk már. A nemzetközi baloldal pusztít, rombol, majd amikor szembeszegülő erőt érez, kereket old. A jobboldal pedig építkezik a romokon, és a megjósoltnál sokkal rövidebb idő alatt emelkedést, gyarapodást, erősödést hoz az egész nemzetnek. A tanulság nyilvánvalóan az, hogy idegen modellek átvétele és társadalmi kísérletezés helyett csakis a saját hagyományainkból kiinduló, magyar érdekre fókuszáló politikát szabad csinálni a Kárpát-medencében. Az őszirózsás forradalomnak köszönhetjük ezt a keserű felismerést is.

A teljes cikket a ]]>Demokrata oldalán ]]>olvashatják el.