Két évvel ezelőtt a Király-hágón túli Vlagyeszát és környékét jártam be, most a moldvai Szeret menti magyar falvakat. Ezek közül egyről, Somoskáról az itt látható kép kapcsán külön kell szólni, hisz olyan papnak állít emléket, aki több mint száz éve halott, de akinek nevét minden csángó magyar imaként emlegeti. Petrás Incze Jánosról van szó, aki Somoskán halt meg (meggyilkolták), s akinek népdalgyűjtése és népismereti feljegyzései nélkülözhetetlenek a magyarságtudomány számára.
Amikor arról érdeklődtem, hogy sírja látható-e, szomorúan hallottam, hogy nincs meg. De beszélgetés közben szóba került a papok bécse (kőből készült nagyobb pincét jelent a csángóknál), ahol áll egy emlékkereszt. Öt kilométert kellett földúton kacskaringózni, hogy megleljük és lefényképezzük. Kísérőnk szerint ennek az 1973-ban felállított keresztnek volt egy sokkal régibb elődje, jelezvén, hogy a minorita rendi áldozár nevét itt soha nem felejtették el.
Petrás Incze János Moldvában, Forrófalván született 1813-ban. „Úgy sejtem – írja Domokos Pál Péter –, hogy a Háromszék megyei Kantában, a mai Kézdivásárhelyen, a minoriták gimnáziumában végezte középiskoláit. Fogadalomtétele 1834-ben, pappá szentelése 1836-ban Egerben történt. Az újmisés szerzetes élethivatása teljesítése céljából vértestvéreihez ment vissza, Moldvába. Lelkészi működését 1839-ben a Bákó megyei Pusztinában kezdte el, akkor, amikor a magyar tudományos érdeklődés is Moldva felé fordult.
Az ifjú szerzetes munkáját otthon elismerik, és műveltségére, emberekkel való helyes bánásmódjára püspöke felfigyel. Bizalmat érezve iránta, magával hordozza. Püspökét 1841 nyarán a Csík megyei Borszékre kíséri. Itt ismerkednek meg Döbrenteivel, aki arra kéri, hogy a moldavi magyarságról szóló feleleteit az általa küldött harmincnyolc kérdés alapján írja meg.
1843 májusában püspöke rendeléséből új állomáshelyre, Klézsére került. Innen még ezen év telén elküldte Döbrenteinek a lejegyzett újabb harmincnégy dal szövegét. Alsó-Klézséről, 1844. augusztus 29-én Jerney Jánostól küldött levelében megírja, hogy szeretne falujában iskolát állítani, mert amiket püspöke állíttatott, azok közül a jászvásári áll, a szabófalvi vonaglik, a kalugeri elhalt, a foksányi nincs, Valeszakán nem tanítanak.” Tudja, hogy az iskolára és a magyar nyelvű szentmisére a nyelv megmaradása miatt van nagy szükség. „Mily szomorú háttérben szorítva él itten nyelvünk, arról nem írhatok, hanem áldom a teremtőt azért is, amennyivel élvezni engedett, én megelégszem ezen egyszerű keresztényi elvtannal” – olvashatjuk egyik, 1863-ban kelt levelében.
Ekkor alakult meg az a Szent László Társulat, mely egyházi és világi személyeket küldött a moldvai csángó magyarok közé. Az öttagú küldöttség 1868 nyarán be is járja Moldvát. Az egyik küldött naplójában a következő olvasható: „… sehol nem találtuk magunkat otthoniasabban, mint Petrás Ince házánál. Ő az, kinek neve megérdemli, hogy aranybetűkkel jegyeztessék a moldvai csángók annaleseibe. Külseje megnyerő, termete izmos, közép, képe tojásdad, színezete barnás, szemei mandulavágásúak, orra kissé hajlott, bajusza fölfelé pödört, szakálla szürkés, hegyezett, modora… mi a szívében, az a nyelvén.”
A népéért és nemzetéért lángoló, mindig segíteni akaró és tudó embert 1886. szeptember 6-án rablógyilkosok ölték meg. Úgy tudták, sok pénze van… Petrás a gyilkosság után még élt, gyilkosait felismerte, de legjobb barátjának, a szomszéd falu, Bogdánfalva lelkészének, Petrus Neumannak sem mondta meg nevüket.
Ez a kereszt ezer kilométerre van Budapesttől.