, avagy profilváltoztatáson törik a fejüket az új köztársaságielnök-jelölt szakmájához, múltjához, gimnáziumi különóráinak profiljához, családi állapotához, egészségügyi mutatóihoz, gyermekkori becenevéhez, szabadidős tevékenységéhez, cipő- és gallérméreteihez, kedvenc sörmárkájához, fogyasztói szokásaihoz, esetleges elemi iskolai kihágásaihoz stb., stb. igazodva. Mindazonáltal nem törekszem a pontos adatokra, és ha netán bolgár szakirodalmi forrásra bukkannék, nem mulasztanám el azt azonnal közölni.

Így merengek ironizáló mélabúval, amíg az utóbbi idők megszaporodó olimpiai kvóta közleményeivel kell szembesülnöm. Az irónia a koré – mondanám Madáchcsal –, az eredmények viszont az „övék”, a sportolóké, azaz, hogy a miénk – magyaroké.

Nagyon helyeslem azt a visszafogottságot, amivel a tömegkommunikáció kezeli a közelgő olimpia magyar részvételének és a magyar csapat várható szereplésének kérdéseit, s úgy látom, még az olimpiai formaruha ügyének stiláris izgalmait – különös tekintettel a „megálmodott” kalotaszegi „nagyírásos” motívikára – sem siettek a mindenre kész sajtómunkások kihasználni. A mostani szórványos és elsősorban a sportági keservekről tudósító híreknek összességükben arról kellene hozzávetőleges számokkal szolgálniuk, hogy vajh hányan is öltöznek be ezekbe a „fiatalos, sportos, könnyed és messziről is látványos” öltözékekbe.
De hát már elég hozzászoknunk a „kvóta” szóhoz is. Régebben ez, ha létezett is, nem az olimpiai előjátékhoz tartozott. Ahogy növekedett a versenyen részt vevők száma – és ahogy erősödött a „periféria” újoncainak politikai önérvényesítő készsége –, úgy szerveződtek a „zónaversenyek”, a selejtezők. És ha azon netán derülünk is, hogy – mondjuk találomra – mindenképpen lennie kell óceániai válogatottnak a vízipólódöntőben (eléggé nedves sportág ez), ne felejtsük el, hogy Pekingben már tizenhét nemzet képviselte a glóbusznak ezt az elképesztő régióját – az első olimpián tizennégy ország jelent meg – az öt kontinensről összesen.

A kvótagyűjtögetés – mi tagadás – eléggé siralmasra sikeredett: ahogy az olimpiai sportok és sportágak listáját nézem, talán ötben vagy hatban van esélye magyar sportolónak arra, hogy a nagy tévécsatornák „bonyolítói” a képernyőre küldjék őket szerte a világban. Itthon persze majd nézhetjük a késő éjszakai válogatásokat a mezőnyök végéről. Merthogy a részvétel a fontos… A magyar aranyérmek kvótáján 1896 óta ez a sorrend: vívás, úszás, kajak-kenu, birkózás, torna, ökölvívás, öttusa, vízilabda, atlétika, lövészet, súlyemelés, cselgáncs. És most latolgassunk: van-e éremesélyes súlyemelőnk, hol vannak a focisták (Helsinki, Mexikóváros, Tokió…), a kardozók?

És hát persze nem arról a falmelléki piszkoskodásról van szó, hogy „merjünk kicsik lenni”. Hanem arról, hogy mit tehet a fokozódó „sport-világpolitikai” helyzetben az a nemzet, amelyik nem tartozik a nagyok közé, ám a sportjának múltja hallatlanul fényes, és megszokta, hogy mindig mindent ahhoz mérjen. Országos gyász volt – emlékezhetünk –, hogy a legutóbbi olimpián csak három arany sikeredett. Beragyogja-e az a múlt a jelent és a jövőt? Aligha van jó válasz erre a kérdésre azon kívül, hogy mérjük föl a helyzetünket, vessünk számot lehetőségeinkkel és becsüljük meg azt, amit ebben a hallatlanul elüzletiesedett és agyonmanipulált versenyben sikerként könyvelhetünk el. De ez se válasz, csak javaslat.

Olyan egyszerű a számítás. A Föld népességszáma már elérte a hétmilliárdot. Ez – ha nem tévedek – hétezermillióval egyenlő. A mi lélekszámunk – füllentsünk nagyvonalúan – tízmillió. Ha jól latolgatom az elérhető aranyérmek számát (nem könnyű ebben a naponta inflálódó sportvilágban), olyan egyharmadnyi arany volna az, ami arányosan kijár nekünk.

A londoni olimpia költségvetése mintegy tízmilliárd font – és akkor az összpárti elmebetegek budapesti olimpiáról ábrándoznak. Ebben az ügyben valóban jó, ha annak merjük látni magunkat, amik vagyunk: kicsinek. De ehhez a mérethez legyen társítva a józan ész, az önfegyelem, a mértéktartás.

Bár, bár… lánglelkű magyar vagyok én is. Ha mi rendeznénk olimpiát, egy-két nekünk tetsző sportágat mi is bevihetnénk a műsorba. Nézem a hajdani és egy idő után a sportági kvótából kikerült sportokat, mi állhatna közel a szívünkhöz?

A krikett és krokett aligha, ez az angoloké (a Los Angeles-i olimpia idején véletlenül Londonban időztem, tömegek álltak minden tévésbolt előtt: valami krikettversenyen őrjöngött az ország Hátsó-India ellen), a golf és a lovaspóló az egzotikus gazdagoké, a jeu de paume-t és a rogue-t ki sem tudjuk mondani, a baszk pelotával sem érdemes próbálkoznunk, nem tudjuk, mit szólnának hozzá a katalánok meg a gallégók. Vannak a bemutatott ágazatok között is jól hangzók: glima, szörf életmentés, síbalett, kutyaszánhúzás, léghajózás. Én mégis a kötélhúzásban látnám a legnagyobb hazai esélyt…

Szamárság, persze. De semmivel sincs kevesebb értelme és haszna ilyesféle anekdotikus bolondságokkal foglalkozni, mint az újkori olimpia „atyjának”, Pierre de Coubertinnek (eredeti neve: Frédy) lírai zöngeményén elandalodni: „A szépség vagy te, Sport”, „az igazság vagy te, Sport”, „a tisztesség vagy te, Sport”. Úgy tudom, a nevezett „báró” találta ki azt 1912-ben, hogy legyen szépművészeti „sportág” is az olimpián. Hát nem ő nyerte meg ezzel az „ódával”? Pedig álnéven küldte be. Lehet, hogy ő találta ki a fair play-t is?