Nem mintha a Nobel-díjas író különösebben belopta volna magát a szívembe az utóbbi években tett nyilatkozataival. S nagyon meglepődne, ha leírnám azon közeli ismerősei nevét, akik jóindulatúan időskorának tudták be meggondolatlan szavait, s bizony helyette is szégyellték magukat, amikor Berlint azért dicsérte föl Budapest rovására, mert ott „több opera van”, s megbélyegezte az egész magyar irodalmat, amely a Kádár-rendszerben jött létre, Pilinszkystül, Weöres Sándorostul, Németh Lászlóstul, ami azért mégiscsak lélegzetelállító.

Korai volt a megkönnyebbülésem. Nobel-díj ide vagy oda, Kertész Imre beállt a sorba. Odaállt „a kertészek” sorába. Patkányokhoz hasonlított minket, magyarokat, ezzel egy kicsit még überelve is a másik Kertészt, az Ákost, aki azért ha alacsonyabb rendű fajnak titulált is minket, ember voltunkat nem vonta kétségbe.

Nemrég a Le Monde-nak Kertész Imre nyilatkozatot adott Schiff András, Fischer Ádám, Konrád György és a többi szenvedélyes külföldön nyilatkozó hazánkfia stílusában. Különös, hogy míg az Európai Parlament ülésein lengyelek, litvánok állnak ki mellettünk, s nyugati újságokban, ha nem is túl gyakran, franciák, skótok, néha németek nyilatkozzák, hogy a Magyarország elleni hadjárat megdöbbentően igazságtalan, kontraproduktív, és lejáratja az uniót, addig ezek a Magyarországról származó írók, zenészek úgy nyilatkoznak cserbenhagyott hazájukról, mint az emberiség koloncáról. Kertész Imre a Le Monde-nak így nyilatkozott: „a vezér az, aki elbűvöl: ma ugyanabban a helyzetben van az ország, mint Kádár alatt. Magyarországot úgy varázsolta el Orbán, mint a hamelni furulyás”. Tudjuk, kik és mi célból szokták levezérezni Orbán Viktort: akik ducét értenek alatta. Hogy Magyarország ugyanabban a helyzetben lenne, mint Kádár alatt, az egy kevéssé tájékozott franciának talán frappáns, de mi idehaza mindannyian tudjuk, hogy ennél laposabb és igaztalanabb megállapítást keresve sem találhatnánk. A Kádár-rendszerben volt létbiztonság és nem volt politikai szabadság, minimális volt a munkanélküliség, és országos a történelemhamisítás. Mai állapotaink mindennek az ellenkezőjét mutatják. De Párizsban egy Nobel-díjas azt mond, amit akar. És amit nem szégyell.

A hamelni furulyásról olvasóink talán nem tudják, ki is ő, s hogyan varázsol. Kertész Imre, aki tíz éve Berlinben él, nyilván otthonosan mozog a német kultúrkörben, és legendáikat, meséiket betéve ismeri. A hamelni patkányfogó (Der Rattenfänger von Hameln) tizenharmadik századi északnémet legenda, arról szól, hogy egy kisvárosban mértéktelenül elszaporodtak a patkányok. Hameln városkában ekkor egy különös ember jelenik meg (ez lenne Orbán Viktor), aki egy furulyát vesz elő, és az összes patkányt (ezek lennénk mi, magyarok) magához csalogatja, majd belevezeti őket a folyóba, ahol megfulladnak. A hamelni polgárok (gondolom: Kertész Imre, Kertész Ákos, Schiff András, Fischer Ádám, Heller Ágnes és a többiek) rendkívül boldogok, amiért a sok patkánytól (azaz tőlünk, Orbán által „megbűvölt” magyaroktól) megszabadultak, bár a furulyás varázslónak az ígért fizetséget elsinkófálják (realista motívum). A piros süveges hamelni patkányfogó (még mindig Orbán Viktor) erre bosszúból visszamegy a városkába, és furulyájával ezúttal a gyerekeket varázsolja maga köré. A hamelni polgárok csemetéi (talán a jelenlegi kormányban nem patkányfogót látó, ballib szülői háttérrel bíró ivadékok?) a patkányokhoz hasonló, megbűvölt állapotban követik a furulyás férfit, aki egy hegy gyomrába csalogatja őket. Onnan egy alagút vezet Erdélyig, és az elrabolt gyerekek attól kezdve új hazájukban élnek. A történet e különös zárómotívumát, talán a nem kívánatos hazafias vonatkozások miatt Kertész Imre nem értelmezte. Igazi német legenda, hátborzongató és misztikus, mint egy Grimm-mese.

Előre tudom, miként fogják majd mentegetni Kertész Imrét azok, akiknek titkon nagyon is jólesett, hogy akik Orbánra szavaztak, patkányoknak neveztettek. Majd elmagyarázzák nekünk, retardált jobboldaliaknak, mi az, hogy szókép, hasonlat, hogyan kell értelmezni egy irodalmi analógiát. Fölösleges erőfeszítés. Nemcsak az ősi kultúrák fennmaradt mítoszai, hanem a világirodalom is színültig van varázslatokról és bűvölésekről szóló történetekkel, ám kifejezetten undorító, halálos fertőzéseket terjesztő rágcsálókról, azaz patkányokról itt, a hamelni furulyás történetében olvashatunk. Kitérhetnénk még arra is, mennyire megalapozatlan és naiv Kertész Imre levezetése arról, hogy állítólagos mai demokráciadeficitünk abból származik, hogy a sztyeppékről érkeztünk, s úgy vettük föl a Kárpát-medencében a kereszténységet. Ezért szerinte a magyar fejekben ott van „a hovatartozás kettős játéka”. De vajon a németek vagy a szlávok krisztusi normák szerint éltek-e a kereszténység viszonylag kései felvétele előtt?

Lehangolttá tett Kertész Imre ravasz, nem rögtön értelmezhető hasonlata. Nemcsak azért, mert a magyar miniszterelnököt sokadmagammal sosem éreztem vörös sipkás varázslónak, aki először pestist terjesztő rágcsálókat, majd ártatlan gyerekeket bódít. Lehet, hogy ez meglepi Kertész Imrét (akinek könyveit szerkesztettem odaadással és szeretettel, még a Nobel-díja előtt), de saját magamat sem érzem elbódított patkánynak. Ám ha ő ennyire kedveli a patkányhasonlatokat, akkor mélyedjen el a náci újságírásban. Ott patkányozzák a zsidókat orrba-szájba. Bár őszintén szólva nem gondolom, hogy őtőlük kellene harcművészetet tanulnia egy Auschwitzot megjárt öregembernek.

mno.hu  - Körmendy Zsuzsanna