Tudja-e a nagyokos Kerék-Bárczy, ki a litván nagykövet Madridban? Nem tudja, pedig nagyokos. Tudja-e a még nála is okosabb Gyurcsány, ki a szlovén Athénban? Nem tudja, pedig még nála is okosabb. Pláne nem tudja tételesen az a nyolcszázvalahány EP-képviselő, akinek most körlevelet írt, mit írt, akiket most egy körlevéllel zaklatott az egyre infantilisabb Demokratikus Koalíció az új magyar római nagykövet-jelölt személyével kapcsolatban. A nagyköveti kinevezés természetesen kormányzati hatáskör, de ez a Molnár-Niedermüller tandem ámokfutását nem zavarja.

Képzeljük el, hazamegy a derék svéd demokrata képviselő Brüsszelből, nagy a baj, asszony, ezek a magyarok egy jobboldali antiszemitát akarnak Rómába küldeni. Szemünk előtt a megriadt feleség, még a kávéscsészét is leejti, Úristen, ez a vég. Aztán hazamegy Brüsszelből a derék francia képviselő, drágám, ezek a magyarok egy rohadt fasisztát akarnak… kávéscsésze a földön, ájulás. Aztán hazament még sok derék képviselő, kávéscsészék, ájulások.

De térjünk haza, itthon is tombol a nyár, meg a hisztéria. A német megszállási emlékmű hónapok óta izgalomban tartja a militánsabb baloldali és liberális egyéneket. Vehemensen tiltakoznak, dühödten protestálnak és azt hiszik, hogy igazuk van. Pedig nincs.

A minap ugyanis megszólalt a szobor alkotója egy nagyinterjúban – a szöveg valóságos mélyütés a nonfiguratív SZDSZ-es holdudvarnak. Azzal, hogy elmagyarázta az emlékmű jelentését és szimbolikáját, lényegében annulálta a hisztériázók érveit. Azzal, hogy megkérte az áldozatok leszármazottait, hogy ne hagyják, hogy bizniszpolitikusok és a művészet halálát dicsőítő művészetirányítók befolyásolják és éket verjenek közéjük, megpróbált békíteni. Azzal, hogy elmondta, milyen zavaros esztétikai és pénzügyi anomáliák vannak a hazai, SZDSZ-uralta kultúrában évtizedek óta, egyrészt bátor volt, másrészt igazolta, hogy a már elült és nívótlan filozófus-botrány korrupciós ügye sem légből kapott.

Az alkotó pedig, írjuk csak le a nevét, Párkányi Raab Péter,  ott volt naponta, sisakban, védőszerelésben és emelgette a cementeszsákokat, miközben a tüntetők öt méterre tőle kurjongattak. Ennél tisztább és keményebb érv nincs, ez az enervált liberálisok finom megalázása.

Szóval a kormány kitalálta és létrehozta a német megszállás emlékművét. Minden áldozatnak, magyarnak, zsidónak, cigánynak, szlováknak, szerbnek, lengyelnek, ruténnak, románnak, mindenkinek. Még a Dunába zuhant gyönyörű pesti hidaknak is, Budapestnek és az egész országnak.

De úgy tűnik, nem mindenkinek. Itt van például ez a népszavás, állandóan ceterum censeózó Dési, aki így kezdi cikkét. Érdemes idézni, mert ebben benne van az utolsó huszonöt év minden lényege, sőt látlelete:

„A Szabadság téren áll egy olyan kínos izé. Van rajta felül egy szarkaszerű madár, amelyik ki akarja rúgni a labdát, amelyre ismeretlen okokból egy kettős keresztet eszkábáltak, egy ott álldogáló fickó kezéből.

Szerintem baromi ronda és giccses az egész - de nem szeretném ráerőltetni senkire a véleményemet.”

Tombol a nyár, nem is érdemes bosszankodni ekkora gyűlöletáradat kapcsán. Persze szó nincs arról, hogy ráerőltetné a véleményét (miután megtette), dehogy. Mert szerinte baromi ronda és giccses. Naná, hogy nem tetszik neki.

Kínos izé. Szép irodalmi jelzős szerkezet, már az első mondatban. Csak azt nem tudom, hogy mitől izé és mitől kínos. Pontosabban kinek izé és kinek kínos?

Aztán a szarkaszerű madár egy sas (Hermann Ottó is látná), a labda az országalma, a kettős kereszt sem a szlovák címerből jött, az „ismeretlen ok” csak a népszavás számára ismeretlen, eszkábálni csak a kontárok szoktak. A fickó pedig Gábriel arkangyal. Különben minden rendben, helyén vannak a szavak, van itt tömény magyargyűlölet, keresztény-ellenesség, liberális magabiztosság, szabadelvű Übermensch-tudat, no meg alpári tudatlanság és felületesség, minden, ami kell.

Ennyit fejlődtünk huszonöt év alatt. Akkor a Szent Korona micisapka volt, most az országalma egy labda. Legalábbis egy nyikhajnak.