A Király-lépcső közelében ülök be az egyik padba, a nagy boltíveket tartó oszlopok mellé, s hátrahajtott fejjel bámulok a magasba, e gótikus végtelenségbe, melyben az emberi lélek talán magasabbra repült, mint valaha is története során. A hajók, a tetőzet ívei és hullámai, az a zárt és befejezett belső tartás, mely szárnyalást és fegyelmet egyetlen hatalmas egységbe és magatartásba fog össze, ez az igazi Európa. A keresztény Európa templomhajókkal fejezte ki utoljára és tökéletesen hivatásérzését. A templom méreteit ismerősnek érzem, mint egy örökké testemre szabott köntöst. Ha akarnám, se lehetnék más, mint magyar, keresztény, polgár és európai. Ezek a székesegyházak azzal az akarattal és áhítattal épültek, mely nem leigázni akarta a világot, hanem vezetni. Ez a dolgunk.

Ha a keresztény Európa meg akarja őrizni vezető szerepét, új aszkézisra kell elszánnia magát. Nem az a feladatunk, hogy teletömjük raktárainkat a világ rabolt kincseivel.  Amikor a legkeresztényibb Spanyolország kalandra indult Nyugat felé, elhozta onnan az aranyat, s elvesztette a kalandban Spanyolország missziós szerepét. Ezt a templomot évszázadokon át építették azzal az alázattal és becsvággyal, mely névtelen és önzetlen, nem akar személyes kielégülést, egy közösség legjobb akaratával óhajtja remekműbe formálva bemutatni mindazt, amire a közösség tagjai szerződtek. Így kell felépítenünk Európát mégegyszer, mint egy templomot. Felépíteni cementből és értelemből, hitből és méltányosságból, a megújhodott és megtisztult európai kereszténység aszkézisából. Az összeomlásból, mely városaink kapuja előtt rikoltoz, nincs más kivezető út, mint a megújhodott, megtisztult és öntudatos kereszténység.

Nem egyházi kérdés ez többé, vagy nemcsak az: túlnőtt egyházak és felekezetek magatartásán és szándékain. Európa megmaradásának feltétele, hogy a keresztény erkölcs, annak legtisztább, legszigorúbb értelmében, megint uralkodni kezdjen a lelkekben, társadalmakban, egyének és osztályok öntudatában. Papok, katonák, írók és nevelők küldetése lesz elhinteni a keresztény erkölcs és műveltség igéit az elvadult Európa gyermekeinek lelkében. Mindaz, ami történt, bizonyítja, hogy nem vagyunk igazi keresztények Európában. Kereszténynek lenni annyi, mint műveltnek lenni, igazságosnak lenni, mértéktartónak lenni, felelősnek lenni és tudni azt, hogy a mi országunk nem e világból való. Az európai imperializmus egyetlen méltó célja nem országok elfoglalása, hanem a lelkek hódítása. Nem gyarmatot akar, hanem minden emberi lelket. Ezért volt nagy, a századokban, mikor e gótikus bástyákat építette. Nagyságát és erejét csak az alázatban, a lemondásban és az önismeretben kaphatja vissza. Európát nem mentheti meg más, csak azok az erők, melyek felépítették a dómokat és ezt a lelkiséget: a hit, a méltányosság és az értelem ereje.

Nem álmodozhatunk többé beton-paradicsomokról, ahol gépzenére andalog az akkordmunka utáni szabadidőben egy félhülyére civilizált, képes újságok műveltségi szintjére nevelt, családokban is elbújtatott önkéntes titkos rendőrök által ellenőrzött és megfélemlített, igazi és bátor élvezetre képtelen, szórakozásra örökké éhes, félművelt, indulatait olcsó bódítószerekkel közömbösítő társadalom. Ha a civilizációt nem tudjuk megtölteni egy ősrégi örökség, az európai keresztény műveltség és erkölcs tartalmával, elhal benne a nemesebb emberi becsvágy és az élethez való jogunk.

De ne álmodozzunk arról sem, hogy ez a keresztény és európai megújhodás alkalmat adhat a birtokos társadalomnak, méltányosság és felelősség nélkül birtokolni tovább is a javakat, melyeket kötelessége fokozottan megosztani mindazokkal, kiknek munkája termeli és megőrzi azokat. És ne álmodozzon a türelmetlen erénycsősz, a keresztény magatartás palástja alatt ólálkodó politikai vagy társadalmi becsvágy, hogy ez az új krisztianizmus, amelynek vágya a régi zsoltárok kezdetleges és mély hangján tör föl a lelkekből, takarja majd gyanús, ostoba és kegyetlen üzleteiket. Mikor kereszténységről beszélünk, az európai műveltség és erkölcs megtisztulását értjük, társadalmi és gondolati, művészeti és gazdasági értelemben.

Márai Sándor: Kassai őrjárat 1941  (részlet)