Igen, háborúban kompország katonáiként vergődünk, ütközőzóna szerepét játsszuk több mint egy évezrede, testünkkel, vérünkkel védtük a Nyugatot, a művelt Európát, mindezt tette az európai, magas kultúrával rendelkező Magyarország. Mi, a befogadó ország, amelyhez betelepedtek, amelynél otthonra találtak a kunok, a szászok, a szerbek, a szlovákok, a románok, a svábok, a cigányok, a zsidók, és sorolhatnám tovább. Ha nagy baj volt, menekültek ide lengyelek tízezrei s különböző fajú, nemzetiségű üldözöttek. Majd jöttek ide tízezrével NDK-sok. Mi szállást adtunk, élelmet, ruhát, aztán kitártuk, kinyitottuk a határokat. De ez mit sem számít a Nyugatnak. Békében célország lettünk. No nem turisztikai látványosság mint Európa folyókban, gyógyforrásokban leggazdagabb országa vagy a legszebb Duna-parti fővárosa. Inkább célponttá váltunk Nyugat és Kelet egyes országai számára mint nem követendő példa. Belharcaink sem lebecsülendők. A magyarság, Magyarország fennmaradása a tét.

Érdekes módon az utóbbi időben ezt a harcot mindig a jobboldal, a nemzeti érzelmű, polgári gondolkodású, keresztény jobboldal vívja meg. Hol­ott ebből a tevékenységből senki sem rekeszt ki senkit. Lehet Magyarország mellé állni! Rajta! No ez a nehéz. Úgy látszik, zsákutcába jutott az elszámoltatás, azoknak az SZDSZ-es, MSZP-s politikusoknak és holdudvaruknak az elszámoltatása, akik nyolc év alatt az országot gazdaságilag csődbe vitték, kiárusították, eladósították. Úgy néz ki, ezt is megússzák. Ahogyan már megúszta Gyurcsány Ferenc volt szocialista miniszterelnök az államnak nagy kárt okozó sukorói üggyel. Szegény Budai Gyula volt elszámoltatási kormánybiztos kezd olyan helyzetbe kerülni, mint a szintén valamikor vizsgálódó, eredményt fel nem mutató szocialista Keller László. Ugyanis az elmúlt két évben egyetlen elszámoltatási eljárás végére sem került pont. A törvényekkel van a baj, a gyanú megfogalmazásával, a bizonyítékok hiá­nyával, a hatósági eljárások lassúságával, egyáltalán azzal a félelemmel, hogy mit szól a művelt Európa.

Egy biztos, a Fidesz választási kampányszlogenje, az elszámoltatás – amely miatt többek között meglett a kétharmad – nem úgy néz ki, hogy megvalósul. Csúnya fiaskó lett belőle. És ezt nem kárpótolja a maffiabűnözés elleni sikeresnek látszó küzdelem. Az emberek látni szeretnék, hogy a fehérgalléros bűnözők sem menekülnek meg az igazságszolgáltatás elől. Nincs bűnös a 4-es metrónál, a főváros lezüllesztésénél. Demszky Gábor húsz évig tartó főpolgármesteri ámokfutását most „megérdemelt” külföldi ösztöndíjjal kárpótolja. Megakadni látszik a vörösiszap-katasztrófa okozóinak felelősségre vonása is, puhul a Hagyó- és Hunvald-per, s lassulni látszik a MÁV-ingatlanok elkótyavetyélése, az MTV-székház eladásának vizsgálata és vagy ötvenöt Budai-féle feljelentés ügye. Ki ezért a felelős? Az is tény, hogy a Fidesz és szövetségesei nagyarányú választási győzelme óta szünet nélkül támadják a pártszövetséget és rajta keresztül Magyarországot. Így valóban nehéz törvénnyel rendet teremteni.

Micsoda sikoltozás lenne külföldön és belföldön egyaránt, ha Gyurcsány Ferencet felelősségre vonták volna mondjuk a 2006. október 23-i durva tömegoszlatás és több száz békés járókelő elveretése miatt. Miniszterelnököket, elnököket, úgy látszik, csak Olaszországban, Franciaországban, Horvátországban, Ukrajnában és Izraelben lehet felelősségre vonni. Nálunk nem. Vegyük tudomásul, 2010 óta célország lettünk, megpróbálnak satuba szorítani bennünket. Ha nem sikerült az EU-nak és más nemzetközi érdekcsoportoknak a költségvetési fegyelem megsértése, a médiaszabadság vagy az alaptörvény létrehozása miatt szégyenpadra ültetni Magyarországot, akkor jön az antiszemita kártya. Mindenki tudja, hogy ez mondvacsinált, de számunkra a megbélyegzés a legveszedelmesebb, hiszen az ország né­pé­nek ehhez semmi köze. Egy hetven évvel ezelőtt lezárt fejezetet, a nürnbergi és egyéb népbíróságok által személyenként megtorolt történéseket újra elővették, úgy, hogy a második világháború rémségei szinte hiány­talanul ránk zúdulnak. Mintha nem lett volna Franciaországban Vichy-kormány, ahol a francia csendőrök legkeményebben üldözték a zsidókat, vagy nem lettek volna Ukrajnában haláltáborok, Romániában, Szlovákiában, Litvániában, Németországban zsidóüldözések. Ezekben az országokban mind meghaltak a felelősök? Ezekben az országokban már nincs idős ember, aki részt vett a második világháborúban? A kettős mérce nyilvánvaló. Azt hiszik, Magyarországgal mindent meg lehet csinálni.

A második világháborúban nyolcszázezer magyar került hadifogolyként, politikai elítéltként és malenkij robot címén a Gulagra. Csak ötszáz­ezren tértek haza. Hol van a hiányzó háromszázezer? Értük ki felel? Az 1945 utáni véres leszámolásokért, az ’56 utáni megtorlásért és sortüzekért? Közöttünk élnek büntetlenül, magas nyugdíjjal. A bűnökért feleljen mindenki, de valódi bizonyítékok súlya alatt bűnhődjön.

Célország lettünk. Külföldről jönnek hazánkat nem ismerő egyének, akik fenyítenek, kioktatnak bennünket szolidaritásból, emberségből, toleranciából, szeretetből. Útitársként ott van mellettük egy igen erős hazai kollaboráns réteg, amely hazugságokkal éleszti a tüzet a magyarság ellen. Talán abba kellene hagyniuk, netán törvényekkel tiltani kellene a haza elleni áskálódást. Nem szerencsés az árkot ennyire mélyre ásni.