Fura a világ. Nagyon fura. Annyiszor gondolkodom azon, hogy ahogy halad velünk az élet előre, szerzünk-e még valódi, igaz barátokat. Nekem az elmúlt tíz évben egyszer, azt hiszem, sikerült. Így hozta a sors és a szerencse. Karl-Heinznek hívták őt (sajnos már múlt idő), kalandos életű német férfi volt Afrikában. 

Hat évvel ezelőtt találkoztunk, amikor a Big Brother holland kitalálóival egy tévéműsort fejlesztettünk. Botswanában ismertem meg, ahol a sorozatot forgattuk. Évtizedek óta regények lapjaira illő kalandorként élt, széles látókörű, elképesztően érdekes és erős ember volt. Erős lélekben, szívben, szorgalomban, kitartásban.

Karl-Heinz harminc év alatt sem vesztette el a szívét Afrikában (pedig ott aztán könnyű, Magyarországon pedig igenis nehéz, akármit is gondolnak nagyon-nagyon sokan). Értette, tisztán értette és érezte a világot, azt az ominózus harmadikat. Amellyel kapcsolatban oly sokan ámítják magukat, hogy a harmadik világ az elsőtől lett olyan, mint amilyen, vagy, hogy az első világ a harmadiktól olyan, mint amilyen, vagy hogy nincs is összefüggés a kettő között, mert messze van tőlünk, és így tovább. Nem pedig, hogy az egész egy nagy kék pont, benne mi magunk, és „tőlünk ilyen”, mondta mindig Karl-Heinz, a világot éppen olyannak látjuk, mint amilyenek mi magunk vagyunk.

Békésnek és érdekesnek a békés lelkűek. Dühödt, igazságtalan borzalomnak, tele „emberállatokkal” a mindenen felháborodók. Az elégedetlenek, akik persze valahol mélyen saját magukkal elégedetlenek. Tulajdonképpen a saját kudarcaikra haragszanak.

Afrikában, ahol közelebb a természet, nagyobb a harc, viszont erősebb a pionírszellem, ott ezt könnyebb megérteni. 

Karl-Heinz egyetlen terepjáróval kezdte három évtizede, háborús frontvonalakon vitt keresztül kalandvágyó turistákat. Ebből élt. Ismerte Afrikát, ismerte a negyven kilométerenként változó népeket, a ritmust, az emberi frekvenciát. A sors kezét, amely ott bármikor lecsaphat. És le is csap, könyörtelenül.

Pár nappal ezelőtt őrá!

Szeptemberben forgattunk együtt, akkor jártam legutóbb Botswanában. Egy újabb ország készítette a „Sztárok a fejükre estek”-et, ő volt az afrikai mindenesünk. Vitte keresztül a kényeskedő európaiakat az életen. A sűrű töményen, a megvilágosodás hetein.

Nagyon szerettem őt. Amikor először barátként átölelt, az sosem felejthető pillanat.

Megcsípte egy pók. Kicsit megdagadt a keze, de nem vette komolyan. Mire rábeszéltük, hogy vegyen be antibiotikumot, már késő volt. Utólag tudjuk, hogy késő.

Meggyógyult a kéz, de elfáradt a test. Három hónapot lappangott benne a pókméreg, látható jelek nélkül. Aztán egyszer csak megtámadta a máját, a veséjét, a tüdejét. Amikor repülővel kórházba vitték december elején, már összeomlóban volt a légzése.

Egy pók!

Karácsony előtt az életéért küzdöttek, most pedig jött a hír, hogy meghalt.

„Sounds like a plan (úgy hangzik, mint egy terv), Tamás” – mondta mindig, amikor felvetettem neki egy ötletet, de ő jelezni akarta barátságosan, hogy a sors, az élet, a rajtunk felül álló erők majd úgyis másképp rendezik. Felesleges tervezni, erősen törekedni, mert majd úgyis jön… egy pók…

Nem volt még 60 éves, bár 150-et élt. Élvezte, tudom, hogy nagyon élvezte!

Frei Tamás - metropol

Kapcsolódó cikkek:

]]>Boldogságunk első hete]]>

Tisztelt olvasók! Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: ]]>https://www.facebook.com/flagmagazin]]>
- Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!

]]>www.flagmagazin.hu]]>