Nehezen élem meg a nyomtatott újság hiányát, az sem vigasztal, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Ismerősök, régi Magyar Nemzet-olvasók panaszolják ugyanezt. Pótolhatatlan lelki mankó volt az a zizegő, lapozható nyomtatott lap. Az Újság, így, nagybetűvel. Kapaszkodó a világban. Reggeli imádság, rituálé volt kézbe venni, belelapozni. Az ember leült a fotelba, karszékbe, és kávéját, kapucínerét kortyolgatva sorra vette, mi minden történt az elmúlt napon a nagyvilágban. Ha tetszett egy-egy írás, kivágta, eltette, ereklyeként őrizte. Szeletnyi béke volt az a pár fertályóra, kávéházi életérzés a múlt századelőből.

Augusztus elsejétől hiába keresed a nyomtatott lapot, hiába várod az újságkézbesítőt, nincs napi Magyar Nemzet. „Az a Magyar Nemzet” megszűnt. Az online marad ugyan, ám a „printnek”, a nyomtatott napi változatnak vége; hetilap lett az újság. (Ha megéli, augusztus 25-én lett volna nyolcvannyolc esztendős, főcímét ugyanabból a betűtípusból tervezte a lapalapító ­Pethő Sándor, mint amelyikből a Pilvax-ifjak nevezetes Tizenkét pontját szedték a Landerer–Heckenast nyomdászai 1848. március 15-én.)

És ez most már így marad. Mindig fájni fog. Az életben vannak igazságtalan dolgok. Maga az élet nem igazságtalan, de sok benne a fájó igazságtalanság. Mondják, a nagy katarzisok segítenek megérteni: a világ változik. A helyét keresi ilyenkor a szomorú ember. József Attila írja: „Ha tested fázik, lelkem Rád adom, / Két vállad bársonnyal betakarom”. De ki segít, ha a lelkem didereg?

Így ősz elején kis unokáim rendre eljöttek a kiolvasott, régi újságokért, amit a nagypapa már jó előre gondosan összezsinegelt, hadd dicsérje meg az ő lurkóit a tanító néni.

Szegényesre sikerült az utolsó pakk. Lilikénél, Izuskánál csak én voltam szomorúbb.

Pilhál György - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>