A diktátoroknak sem könnyű. Rákosi Mátyás például – akinek parlamenti felszólalásait majdnem akkora lelkesedéssel tapsolták meg hívei, mint most Magyar Péterét – épp hetven éve (1956. július 18-án) volt kénytelen bejelenteni, hogy „megromlott egészségi állapotára tekintettel” felmentését kéri diktátori munkássága alól – majd sürgős „gyógykezelésre” a Szovjetunióba távozott. Ráadásul a happy end is elmaradt, csak tizenöt évvel később, 1971-ben térhetett haza titokban, egy moszkvai utasszállító repülő vécéjébe rejtett urnában. („Hazatérésének” titkosítása indokolt volt, napokkal később urnafiókját feldúlt temetőlátogatók összetörték, fekáliával kenték be. Hiába helyezték át a kazettát a sírkert különböző részeibe, mindenütt ugyanez a sors várta. Ma egy csupasz, R. M. – 1892–1971 szignóval jelölt fiókban gubbasztanak a hamvak a temető legeldugottabb szegletében.)

Aligha így tervezte pályafutásának végét „Sztálin legjobb magyar tanítványa”, az ötvenes évek „Szeretett Vezére”, gyárak, utcák, terek névadója, akinek évtizedes ámokfutásáról korszakot neveztek el a történészek. Őt ünnepeltették, őt „lájkoltatták” a kommunisták az agymosásra szánt, meghurcolt nemzettel. Szó se róla, ]]>Rákosi Mátyás]]> kivételes ember volt. Diktátori munkássága címszavakban: koncepciós perek, egyházüldözés, csengőfrász, nagy fekete autó, ÁVH… (Ismerős?) Csak hát időközben változtak az idők, új moszkvai gazdát kapott a provincia diktátora. Ez olyan, mint ha tegyük fel, Ursulát Le Pen váltaná Brüsszelben. Új főnök, új elvárások. Mit ér már ilyenkor a korábbi szervilis lakájmunkásság? Mondom, nehéz pálya a diktátoroké.

Pilhál György - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>