A globális médiában egyre gyakrabban tűnik fel a kérdés, hogy mi is egyáltalán Európa. Földrajzi értelemben persze adható egzakt válasz, de ha a kérdés arra irányul, hogy vajon társadalmi, gazdasági politikai, kulturális szemszögből tekintve van-e valami egyértelműen megragadható, ontológiailag egységes „alanya” kontinensünknek, akkor már nehéz a felelet.

Pontosabban: sokan gondolhatják úgy, hogy egyszerű és világos a válasz, de ez nem így van. Sokkal inkább egymással szembemenő narratívák (értelmezési keretek és fogalomkészletek) kaotikus kavargását látjuk. Európa ma egy tektonikus mélységű identitásválságot él át, és ez főként abban mutatkozik meg, hogy egyre indulatosabban csapnak össze az Európa, mint „alany” létminőségét meghatározni kívánó erők.

Nem túlzás tehát azt állítani, hogy földrészünk történetének alighanem egyik legsötétebb fejezete látszik elkezdődni. A helyzet egyre inkább hasonlít azokra az időkre, amelyek az 1618 és 1648 között lezajló harmincéves háborút megelőzően alakultak ki Európában. Ez Európa történetének legpusztítóbb küzdelme volt: a felszínen vallásháború, az azt megelőző évszázadban a reformáció nyomán létrejött protestáns fejedelemségek és a katolicizmus egységét védeni kész uralkodók leírhatatlan kegyetlenségű harca egymás ellen. És persze mindkét oldal a keresztényi szeretet nevében gyilkolt olyan buzgalommal, hogy a fő hadszínteret jelentő német birodalom egyes vidékei hosszú időre teljesen elnéptelenedtek.

Valójában ez egy „nulladik” világháború volt, amelynek során felszámolták az „első” német birodalmat, amelyet német-római birodalomként szoktunk említeni.

Ám az Európa önazonosságának meghatározásáért folyó küzdelem már több évszázaddal azt megelőzően elkezdődött, amikor az Európát szellemileg megalapozó kora kereszténység az élet szakrális kultúrájából a halál deszakrális civilizációjává (II János Pál pápa megfogalmazása) vált és ez a végzetesen élősködő létmód „előre megfontolt szándékkal, nyereségvágyból, különös kegyetlenséggel” (ezek a büntetőjogban súlyosbító körülmények) elkövetett gyilkosságként az egész világot „nyugatosította” az eufemisztikusan „gyarmatosításnak” nevezett rablóhadjáratai során. Maga az egyház adta a legfőbb segítséget ehhez a végzetes fordulathoz, a reformáció elemi „immunválasz” volt arra, hogy a kufárok fejedelmeiként a Mediciek ültek a pápai trónra és globális megbocsátásipari művekként üzemeltették a búcsúcédulák rendszerét. Az elv egyszerű volt: rabolj minél több pénzt, hogy legyen miből megvásárolni mindezért a bűnbocsánatot.

A kora kapitalizmus ugyan főként Itáliában és Németországban halmozta fel a mindezt megalapozó gigantikus tőkestruktúrákat, de mivel ezek a globálissá válását kontinentális irányba lezárta az oszmán terjeszkedés, így expanzióra csak a nyílt óceán iránya maradt, azt pedig kizárólag az atlanti part tengeri hatalmai vihették végbe. A modern Nyugat, mint létszerveződési mód és e szerveződési mód globálissá tágulását elindító öt nemzetállam (Portugália, Spanyolország, Hollandia, Franciaország és Anglia) Európa atlanti partjának tengeri kereskedelemre épülő birodalmaival született meg. És amikor a partvidéken már kifogytak a kereskedő nemzetek, akkor eljött a történelmi választás pillanata. Az egyik lehetőség az volt, hogy a német (és/vagy orosz) birodalommal folytatódik a sor, a másik pedig az, hogy az Atlanti-óceán túlsó partján valami egész más épül fel.

A világ „nem létező” urai az utóbbi mellett döntöttek, és ennek következménye, hogy a most már agonizáló amerikai birodalom úgy végzi ki szülőapját, Európát, mint a görög mitológiában.

A „második” német birodalom 1871 és 1918 közötti, mintegy fél évszázad során a világ vezető hatalma lett. Társadalmi, gazdasági, kulturális, és különösen tudományos technológiai értelemben sokkal kifinomultabb és sikeresebb „konstrukció” volt, mint a lehanyatló brit birodalom, vagy a végül is „befutó” amerikai világbirodalom.

Ám a világot valójában irányítása alatt tartó „birodalomkiválasztó főhatalom” globális stratégiai céljainak megvalósítását akadályozta volna egy ilyen, bármennyire is ellenőrzése alatt tartott, de a szakrális egyensúly számos kulturális elemét még mindig őrző német birodalom. Amely ráadásul magában hordozta a hosszútávú német-orosz együttműködés „veszélyét” is, mert a két angolszász tengeri hatalom számára a legfőbb veszélyforrás egy komplex eurázsiai együttműködés volt, van és lesz. Az első, a második és most ezt az egyelőre még kaotikus, indítófázisában lévő harmadik világháborút azért provokálta ki, hogy először csapdába csalja Németországot a Harmadik Birodalom nevű konstrukciójával, majd Oroszországot a Szovjetunió fedőnéven futó és szintén látványos bukással végződő világbirodalmi kísérletével.

A harmadik világháború során most a „békepárti” birodalom-részének segítségével szembe akarja fordítani egymással Oroszországot és Kínát, és ehhez a projektjéhez Európa már csak „bedarálható” erőforrás-tömeg. Európa, mint egységes entitás széthullani látszik, és e széthullás egyetlen ellenszere az volna, hogy minden létező szellemi energiáját összpontosítva Oroszországgal és Kínával való eurázsiai együttműködésével ellensúlyozza a számára mindig pusztító következményekkel járó amerikai birodalmi „gyámságot”.

Ám Európa meghatározó országainak az amerikai birodalommal kollaboráló uralmi csoportjai ezzel éppen ellentétes stratégiát követnek, és ezzel földrészünk sorsa megpecsételődött. Minden ország számára az egyetlen „kiút” kizárólag saját stratégiai törekvéseinek követése lehet.

Bogár László - ]]>www.magyarhirlap.hu]]>