A krónikusan idealisták kivételével szinte mindenki osztja a véleményt, hogy a negyedszázada ránk köszöntött rendszerváltás a várt siker helyett kudarcot hozott. Sikert az érintettek mindenekelőtt anyagi viszonyaink javulásában vártak, így a sikertelenség is amiatt vált közvélekedéssé, hogy érzékelhető javulás nem következett be, sőt, ami rosszabb, a társadalom végzetesen polarizálódott, hatalmasra duzzadt a végképp leszakadók tábora, elvékonyodott a teherhordozó középosztály, csupán a népesség alig tíz százaléka mondhatja magát nyertesnek.

Jól látható, hogy az ország lakóinak zöme nem a kiépült demokratikus jogok körüli fogyatékosságok miatt aggódik, az aggodalmat átengedi az álcivileknek. Kevesebb álságos demokratikus jogosítvánnyal is beérné, mint például a kábítószeresek jogainak védelme az állami ingyenes tűcseréhez, hajléktalanok jogosítványa a turisztikai célterületeken való életvitelszerű tartózkodáshoz, nemi másságok látványos propagandájának iskolai oktatásban való népszerűsítési joga és így tovább.

Ezeket a „demokratikus jogokat” nem igényli az átlag közember, sőt viszolyog tőlük. Sokkal többet várt azonban az anyagi lét feltételeinek javulásában. A politikai rendszerváltás idején azt tapasztalta, hogy Kelet-Európa konkurens országai előtt járunk, nem csak jólétben, a demokratikus jogosítványok csírái is már adottak. Joggal remélte, hogy előnyünket növelni, de legrosszabb esetben is tartani tudjuk, ma meg azt tapasztaljuk, hogy sokan elénk kerültek (Csehország, Lengyelország, Szlovákia, a balti államok), míg akik messze mögöttünk voltak, ma már a nyakunkban lihegnek. Most, amikor az anyagi feltételek felzárkóztatásának áldásait élvezik erről megfeledkezve, mégis jogosan teszik fel a kérdést: kik okozták a lemaradást? Erre ugyanis a mai napig nincs válasz.

A bukott kurzus viszont nagy erővel munkálkodik a sémán, hogy ne is legyen válasz, és a minden tehén fekete alapelvet érvényesítse, azaz saját árnyalatára sározza a jelenlegi vezetést. Erre utal a volt „szemkilövető” miniszterelnök nemrég elhangzott megjegyzése, hogy a bukott párt és a mai kormánypárt korábbi pénztárosai a legnagyobb egyetértésben voltak.

A kijelentés a bukottaknak nem árt, de, függetlenül valóságtartalmától, a nemzeti oldalon rombol. Szépen épül az egyik kutya másik eb letargikus melankóliája. Ezt a célt szolgálják a bal civilek is eget verő méretű korrupciót szajkózó megmozdulásai is. Ehhez nyújt segítséget a „baráti” Nyugat sajtója, szinte formálja a ma kormányon lévő nemzeti oldal és a bukott baloldal jövőbeli egymásra utaltságát. Ehhez nyilvánvalóan arra van szükség, hogy a nemzeti oldalt az abszolút parlamenti többség elérésének esélye alá gyengítse. A már ma jelentős erőt képviselő radikális jobboldal kirekesztő diszkreditálását a maga részéről viszont véglegesnek tekinti. Kormányozni pedig valahogy 2018 után is kell, ez alapigazság. No, ebből a politikailag korrektnek vágyott helyzetből adódó koalíciótól ments meg, Uram, minket! Ez maga lenne az erkölcsi megsemmisülés.

Nincs más ésszerű megoldás, mint kibontani az igazságot, ezúttal minden részletében, választ adni, hogy kik a rendszerváltás kudarcainak fő felelősei. Ebben az ügyben félni attól, hogy a bukott bal beelőz, nem kell, és attól sem, hogy a radikális jobboldal az élre tör, legalábbis a fontos részletek tekintetében nem. A válasz a tabukérdésre azonban egyszerű, és egyben egyértelmű is. Anyagi feltételeink egy helyben topogásáért és a nagyfokú társadalmi polarizálódásáért a rendszerváltáson zökkenőmentesen átsikló hazai pénzügyi elit a felelős. Személy szerint kevesebb mint száz ember. Könnyen megnevezhetők a cselekmények is, amelyek a bajt okozták.

Mindenekelőtt a hazai jegybank tevékenysége egészen a legutóbbi vezetőségváltásig. Felelős a leánybankjaiban felhalmozott és eltitkolt vesztségekért, felelős saját könyveinek hamisításáért és veszteségei évtizedeken át tartó leplezéséért, felelős a nemzetellenes, mindig magas kamatot diktáló pénzügyi politikáért, s a leánybankjaival folytatott bennfentes kereskedésért. Felelősök a kereskedelmi banki konszolidációt vezénylő pénzügyi elitek, ugyancsak a jegybank vezetésével, valamint ugyanazok azért, hogy a hazai bankrendszer feltőkésítve szinte ellenjuttatás nélkül került külföldi tulajdonosokhoz. Felelősséggel tartoznak azok, akik a hazai termelővagyon magánosításának elveit hazánkra erőltették, és a vagyont messze értéke alatt adták el. Felelősek azok, akik a pénzügyi szektor működésére vonatkozó törvények elfogadásakor olyan nagyon ügyeltek a deregulációra és a liberalizációra, hogy az a mai napig minden körülmények között lehetővé tegye a spekulatív üzletelést magánhaszonra és társadalmi károkozásra.

Mindezen tettek nélkül ma államunk adóssága még a fele sem lenne, nem is szólva a háztartások adósságairól. Maradt volna forrás bőven a kis- és középvállalkozások fejlesztésére az évtizedes szócséplés helyett. A nemzet jövedelme több mint a duplája lehetne a mainak. A mindenkori káreseményekhez pedig odarendelhetők a kárt okozó személyek is, ahelyett, hogy némelyikük ma is fényes csillagként ragyogjon a „szakmaiság és a prudencia” mára ugyan elhomályosult egén. A politikában ugyanis soha nem elegendő, hogy valakik hitelesek, annak is kell látszaniuk. Sajnálatos, de ettől még igaz, hogy gyakran a látszat fontosabb, mint maga a lényeg. Manapság pedig durván manipulálják a látszatot, már az nem elegendő, ha a lényeg rendben van, ha a kormányzás a közérdek és közjó mentén halad.

A minden tehén fekete látszatszindrómájából egy huszárvágással azonban ki lehet törni. Tudtára kell adni a társadalomnak, hogy kik a rendszerváltás kudarcának okozói, és velük szemben ennek megfelelően kell eljárni. Ehhez kell mély lélegzetet venni. Tudható, hogy nagy nemzetközi hangzavar lesz, de a lelki megkönnyebbülés mindenért kárpótol.

Boros Imre – magyarhirlap.hu