- 0
A múlt év eleji pénzpiaci ítéletidő után lassan csillapodni látszott a haragos pénztenger. Hamar feledhető lett a 324 forintos euróárfolyam, de esni kezdtek a hazánk adósságait terhelő pénzpiaci hozamok is.
A balliberális vélekedés szerint merő fantaziálás bármi oksági kapcsolatot sejteni a 2012 év eleji ellenzéki nekibuzdulás – emlékezetes performance az Opera előtt –, s az utána következő pénzpiaci égzengés között. A magam részéről mégis sejteni merészelem, hogy volt közöttük kapcsolat, mint ahogy a 2012 januári békemenet és a hazánkat érintő pénzhisztéria csillapodása között is jól kitapinthatónak vélem az összefüggést. A 2012-es esztendő aztán jórészt arról szólt, hogy folytak-folydogáltak hazánk tárgyalásai az IMF–EU kettőssel, bár a felek két malomban őröltek akkor, s őrölnek ma is. Amit mi kérünk azt ők nem akarják megadni nekünk, amit viszont valóban adni akarnak, arra úgy van szükségünk, mint púpra a hátunk közepén. Emlékezzünk csak, akkor a jegybank függetlenségétől volt hangos a kommunikációs csatatér. Minden törvényhozói mondatot, amiben szerepelt valamilyen módon a jegybank, az intézmény függetlenségének durva megsértésekén értelmezett a balliberális oldal.
Úgy ájuldoztak megmondóembereik ha a jegybank került szóba, mint amikor a históriabeli Döbrögi uraság lúdról, vagy akár csak lúdtollról hallott. Tiltakozásuktól volt hangos a média, mondván ne esküdjenek fel a magyar alkotmányra a tisztségviselők, ne vonjuk össze a jegybankkal a pénzügyi felügyeletet! Egyáltalán nem zavarta őket, hogy az EU is az összevonást tervezte, mint ahogy azt tervezte korábban a hazai szoclib kormány is. Továbbá tiltakoztak a harmadik jegybanki alelnöki poszt megteremtése ellen is, félve attól, hogy a „magyar kormány képviselője ott fog kémkedni a magyar jegybank háza táján”. Emlékezetes, hogy minden között azt tekintették a legdurvább sérelemnek, a jegybanki függetlenség sárba tiprásának, amikor a kabinet havi nyolcmillióról „koszos” kétmillióra mérsékelte Simor elnök fizetését. Szakmai érvekkel is előálltak a nagy tiltakozásban, követelve, hogy a jegybanknak ne legyen más dolga, csak kövesse az inflációs célt, és ennek egyetlen eszköze létezik csupán, a minden konkurensünknél magasabb és messze az infláció feletti jegybanki vezető kamat. (Az infláció ettől még persze simán felpörög.)
Gazdasági élénkítést segítő, vagy a pénzpiaci spekulációval szembeszálló jegybanki akciókról pedig szó sem lehet! Képzeljük, teszik hozzá, számos unióbeli jegybank van, amelyek nem így cselekszenek, de azok szembe is mennek a forgalommal, balra hajtanak, noha jobbra kellene hajtani ezen az országúton. Ma is így vélekednek a jegybank kamatdöntő testületének belső tagjai, mindenekelőtt az elnök és két helyettese, amikor a pénzpiaci hiteleink drámai hozamcsökkenése ellenére is rendre ellene szavaznak a kamatcsökkentésnek. Elemzőiket valószínűleg erős szalmiákkal kellett élesztgetni, amikor értesültek, hogy a százszázalékos állami tulajdonú Eximbanknak az érvényes jegybanki alapkamat alatti hozamszinten kínáltak több mint kétmilliárd dollár hitelt, pedig csak 300 milliót akart eredetileg kölcsönvenni. Ők ugyanis a tranzakciót kísérleti léggömbnek tekintették, amit úgyis kidurrantanak, és majd az állam is okul belőle, mondván nincs még keresnivalója a „piacon”.
A diáklázadás körüli kormányzati bizonytalankodás azonban az év végére új távlatokat nyitott a „demokratikus ellenzék” és a pénzpiacok új egymásra találásának. Ezúttal szerencsére csak a forint piacán. Az elemzők már 300 forintos eurót láttak. Ami azonban történt nem több egy botcsinálta összeesküvésnél, aminek azonban nagyon tanulságosak a számszaki részletei. Az MNB adatai szerint december 12-én az euró árfolyama 282,50 forinton állt, miközben az MNB-számlákon jegybanki alapkamatért 4190 milliárd forint kereskedelmi banki pénz rogyadozott. December 19-re az árfolyam 287,50 forintra romlott, közben ugyanez a pénzkészlet már csak 3901 milliárd forint volt, míg 27-re 3563 milliárdra csökkent, az árfolyam tovább romlott és ekkor 293,40 forint volt. Két hét alatt eltűnt 627 milliárd forint ezekről a számlákról. A forint pedig mintegy négy százalékot romlott. A 627 milliárd forint több mint kétmilliárd eurót ér. Vajon mire kellett így év végén ez a hatalmas összeg a kereskedelmi bankoknak? Megszívlelték volna a siralmat, amely szerint nem megy a hitelezés, és szórták ki a kölcsönöket mint bolond pék a lisztet?! Aligha. Vagy készpénzzel tömték ki a trezorjaikat, hogy ezzel veszítsenek? Nyilván nem ez volt a céljuk. Inkább eurót vettek nagy tömegben akkor, amikor egyébként gyér a piac, s ezzel jól felhajtották az árfolyamot. Az ország pedig 2012-ben is legalább kétmilliárd euróval több devizát termelt, mint amennyit elfogyasztott. Tehát a forintnak emiatt erősödnie kellene, de immár sokadszor egymásra talált a „demokratikus ellenzék” és a pénzpiaci fegyverzet, majd jött az egymást erősítő pénzpiaci puskaropogás, valamint diáktüntetés. Szegény öregdiákok még okafogyottan is tüntettek a közös siker érdekében. Nem árt emlékezni Simor egykori főtanácsadójára, aki egyben az MSZP tagja is. Ő is szabadon hozta-vitte a sok pénzt érő értesüléseket a „demokratikus ellenzéknek”. Ma is van még néhány „független” tanácsadó. Tanácsaikból pedig már Ron Werber készíthet robbanó gyűlölet-gyúelegyet. Jó lesz vigyázni.
Boros Imre - magyarhirlap.hu