Jól átgondolt, veretes szavak. De azt vajon milyen kifejezésekkel írná körül a jegyzetíró, ha valakik egy általuk eltitkolt szám kapcsán rendre azzal szerelnék le az érdeklődőt, hogy az a bizonyos szám a lehető legalacsonyabb, pontosan annyi, amennyi, becsszóra nem több, mint másutt?

A kérdés egyáltalán nem költői, a fenti válaszadási gyakorlat az E.ON vezetőié. Olyankor szokták alkalmazni, amikor valaki azt tudakolja tőlük, mennyibe is kerül pontosan az Oroszországból általuk Magyarországra hozott földgáz.

Amikor az E.ON a múlt évtized közepén megvásárolta a Moltól a gáznagykereskedő és -tároló céget, megörökölte azt az 1996-ban kötött szerződést is, amely a Gazpromtól megvásárolt fűtőanyag árképzését rögzíti. A részletekről a szerződő feleken kívül emberfia nem tud semmit, csupán azt, hogy a tarifa nem a kitermelés és a szállítás költségein alapul, hanem az olaj világpiaci alakulását követi. Az effajta árképzést Hollandia vezette be egykor azért, hogy a fogyasztóknak még éppen ne érje meg egyéb tüzelőanyagra – olajra – váltani, s az állam a lehető legnagyobb járadékbevételre tegyen szert. Ez a kitermelőknek kimagasló biztonságot és hasznot garantáló, ám a piaci versenyt, ezáltal az alacsonyabb árak kialakulásának lehetőségét megfojtó gyakorlat egy ideig előnyösnek látszott, amióta azonban az olaj ára meredek emelkedésbe kezdett, jószerivel csak károkat okoz. Az azonnali piacon már régóta kedvezőbbek az árak, de az elégtelen vezetéki összeköttetések és a homályban tartott gázszerződés béklyójában ebből a magyar fogyasztók csak keveset profitálnak. És soha nem is lesznek képesek többre, hacsak nem változnak meg a peremfeltételek. Mondjuk olyan módon, hogy a kormány megváltoztatja őket.

A Gazprommal kötött gázvásárlási megállapodás 2015-ben lejár, helyette új, a mostaninál lehetőleg kedvezőbb szerződést kellene kötni. Jelen állás szerint a kérdés az, rábízzuk-e a magyar fogyasztók bőrére és az ország versenyképességére menő alkut a német vállalatóriásra, vagy tárgyaljon a magyar állam. Ha az ágazat eddig valóban átláthatóan, minden hátsó szándéktól mentesen működött volna, tárgyalhatnának akár a németek is. Az E.ON, a háta mögött fél Európával, elvileg erősebb érdekérvényesítő képességekkel rendelkezik, mint egy alig 15 milliárd köbméteres évi fogyasztású piac képviselői. De vajon kinek az érdekeit képviselné? Mennyire lehet érdekelt az orosz függés oldásában egy olyan társaság, amely a közép-európai tranzitországokat megkerülve épít vezetéket a Gazprommal közösen, amely kizárólag Németországra vonatkozóan kötött külön gázár-megállapodást, s amely a hazai gáz-kiskereskedelemben, áramtermelésben és -elosztásban játszott szerepe miatt ellenérdekelt mindenfajta változásban?

A kormány belátta, hogy színesíteni kell a hazai gázbeszerzési lehetőségeket, mert ez az ország érdeke. A Horvátország, Ausztria vagy Szlovákia felé kiépülő vezetékek és a Nabucco már önmagukban rontják a Gazprom, s javítják Magyarország alkuerejét – ha úgy tetszik, szuverenitását – 2015-ben, mindez azonban mit sem ér, ha a beszerzésre semmilyen ráhatása nincs az országnak. Ilyen egyszerű ez. Aki pedig azzal jön, mennyibe fog kerülni nekünk a vásárlás, azt is mondja meg, mennyibe kerül a jelenlegi helyzet, mert a „pont annyiba, amennyibe” típusú válasz nem kielégítő.

mno.hu - Erdősi Csaba