- 0
Az informátori rendszer megbízható módon termel állítólagos „elkövetőket”, mégpedig állandóan egyre többet.
Naika Foroutan azt írta augusztus 23-án a Focus német hírmagazinban:
„Számos embernek az az érzése, nem ismer már rá a »saját« országára. Joggal, mondaná az ember, hiszen másképp néz már ki, fiatalabbá vált, máshogy beszél, étkezik és imádkozik, mint korábban. Viszont megfeledkeznek arról: ez az ország önmagában senkié.”
Ki is ez a Naika Foroutan, és miért nem mond neki ellent egy kancellár, belügyminiszter, valamint a szociáldemokraták, a keresztény uniópártok és a szabad demokraták egyetlen politikusa sem? Foroutan asszony az Integráció- és Migrációkutatás Német Központjának igazgatója, valamint az integrációkutatás és a társadalompolitika professzora a berlini Humboldt Egyetemen. Továbbá – ami lényeges e kérdés szempontjából – a német kormány tanácsadója. Mivel pedig a német kormány nem cáfolja őt, abból kell kiindulnunk, hogy a kormány egyazon véleményen van: Németország nem a németeké!
El tudják a magyarok képzelni, hogy országuk nem az övék? Vagy a lengyelek? De feltehetjük ezt a kérdést a dánokkal, a spanyolokkal, az olaszokkal, az amerikaiakkal, a britekkel és másokkal kapcsolatban is.
Németország az önfeladás földje. Feleslegessé teszi magát, és mások martalékává válik. Ha miniállam lenne Európa közepén, mint Andorra, ez nem okozna problémát Európának. Az Európai Unió legnépesebb és ez idáig legfontosabb államaként azonban ezzel a felfogással egy instabil képződménnyé válik, amelyért már maguk a németek sem fognak harcolni.
Ami nem a miénk, azért nem állunk ki, és nem is teszünk meg érte semmit. Egy ilyen ország nem számít azoknak a szemében, akik benne élnek. Németországnak ez tragédia, az Európai Uniónak pedig komoly veszély.
Júliustól érvényben van az informátorokat védő német törvény. Mindenki anonim módon feljelentheti polgártársát állítólagos vagy tényleges vétkei miatt. Ehhez különleges bejelentési pontokat állítanak fel. A feljelentett polgárok nem tudják megvédeni magukat, és nem is szereznek róla tudomást, hogy ki feketítette be őket.
Az eljárás Sulla római dictator proskripcióira, a középkori boszorkányüldözésre, Robespierre gyilkológépezetére, valamint az egykori keleti blokk állambiztonsági szolgálatainak módszereire és segítőire emlékeztet. Sulla, az inkvizíció, Robespierre és a kommunista állambiztonság egy áldozata sem hivatkozhatott az ártatlanság vélelmére, koncepciós módon ítélték el őket, és nem kerülhették el a megsemmisítést. A társadalmi légkör mérgezett volt, az együttélés pedig megfélemlítő. Az inkvizíciós időkben az istenítéletek léptek az objektív igazságszolgáltatás helyébe, a diktatúra idején az áldozat kiszolgáltatott volt az uralmon lévők kénye-kedvének.
Az informátorokat védő német törvény az informátorokat, azaz a besúgókat védi. A keleti táborban ugyancsak védték az állambiztonsággal együttműködőket. Ezzel szemben a feljelentések áldozatai teljes mértékben védtelenek voltak. Ma ugyanaz a helyzet. Egy különbséggel – most még? –: a kommunisták állambiztonsági szolgálatainak börtöneik és kényszermunkatáboraik voltak. Idáig az új Németország (még) nem jutott el. De
senki nem tudja, hogyan fordul még a továbbiakban a meggyanúsításnak ez a spirálvonala. Mert hiszen a kommunisták visszatértek – most éppen zöldek. A nyilvánosan megkövetelt és támogatott besúgás mindig önálló életre kel.
Az informátori rendszer megbízható módon termel állítólagos „elkövetőket”, mégpedig állandóan egyre többet. Ugyanis ebből táplálkozik, minden egyes kitalált és lefogott „elkövető” pedig az informátortörvény létének igazolására szolgál. Hiszen ahol ennyi „elkövetőt” lepleznek le, ott még sokkal többnek kell lennie, akiket mind kézre kell keríteni – lásd a sztálini megtorlásokat. Sosem lehet tudni…
Weißgerber Gunter
A szerző egykori német szociáldemokrata politikus
Borítókép: Olaf Scholz német kancellár felszólal a Bundestagban (Fotó: AFP/Michael Kappeler)
